KEDVES VENDÉG.

Halál, kit a szív most fél, majd remél!

Benned ketté-szakad minden kötél,

Az édes, könnyű s rózsából fonott,

S az, mely szorítá a nem-boldogot...

- Légy áldott, hogy e házhoz eljövél!

Férj és nő fekszik a ravatalon...

Fájó jelt hagyott a holt ajakon

A szó, melyet utószor rebegett...

Ifjak voltak még! - a te remeked

Ez a látvány, oh mentő hatalom!

A két szív, midőn megösmerkedék,

Nyilt, fényes, dús volt, mint egy szép vidék:

Szeretni egymást bárha tiltva lőn:

Szerették egymást titkon, vágyva, hőn,

Mig a szent frígyet oltárhoz vivék.

S mondák: most el...! Szűk völgyben, szigeten

Kicsiny kunyhó s a boldog szerelem

Mindent, mindent megadni látszanak...

Mig az élet, e kényúr felkacag

A szép álmakra gúnyos-hidegen.

Mi éri az új lombot, mely a fán

Csalárd verőfényben kihajt korán?

Jőnek a hideg, deres éjjelek...

A két sziv a lomb sorsát érte meg

Az élet metsző, hideg nyomorán!

Még küzdve, rogyva sok baj s gond alatt:

Fentartá egy-egy nyájas gondolat:

Ez bátorítgatá amazt, ha félt,

Hit tördelé a bú nyilán az élt, -

De végre az erő s hit kiapadt.

Szegény kis nőcske...! Mily sziv-rengető

Arcán az a gyermek-mosoly s redő!

Mily kín: a hívet s küzdőt látni, hogy

Nyomort s gyászt nyervén díjúl, lelke fogy

S a csapkodó hullám fejére nő!

Mit kérne még a szív? itt a határ,

Hol a reménység vétek volna már,

Hol a világtól elfordúl a szem,

S nem lenne jó kért boldogsága sem,

S a fáradt lélek tisztább üdvre vár...

Éj van, - a szobát mély csend lepte meg,

Nincs ki ápol, vigasztal, kesereg...

A mécs-láng csendesen hajlongva ég.

Éltét önszelével hosszítja még,

Éj, kín és magány... szegény betegek!

De jő a kedves vendég: a halál,

Békét hoz s a harc nyúgalomra vál...

Légy áldva, hogy küzdelmünk vége lől!

Hová is futnánk az élet elől,

Hová, ha abban te nem állanál!?

Megszűnik bú s kín, mely földig vere,

Mi volt lelken, testen átok s tereh;

S csak a mulandó vész el kezeden,

De megmarad a hűség s szerelem,

- Sőt általad lész örök élete!