Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.