[Kék a hegy a város tarkasága felett...]

Kék a hegy a város tarkasága felett,

s a kék hegy felett oly piros az alkony:

jól látom a folyót... az apró házakat...

hol egy sötét alak sétálgat a parton

most megáll... elméláz... a véres égre néz...

talán mint rossz költő, háborukat jósol,

és oly mozdulatlan akár az a kőszent,

ki a templomtetőn a kereszttel pózol.

Hány év óta tartja már azt a keresztet?

És meddig fogja még tartani, hiába?

Talán vár valamit, és abba lett kővé:

megzsibbadt a keze, eldermedt a lába.

Mindegy! ő vár tovább. S mulnak a századok,

mulnak a háboruk, de nem jön a Béke.

A jós háborut jósol, aztán elmegy.

Ő áll, s a keresztet föltartja az égbe.