KÉK IRINGÓ.

Szerelem! éltünk napvilága...!

Szivünknek kéjes kínos álma!

Feneketlen bübájos örvény...

A mennyből gyujtó tűz, ölő fény!

Boldogságodnál, ami által

A halandó az égbe szárnyal,

Melyek sötét pokolba dobnak:

Gyötrelmeid csupán nagyobbak!

Két szép virág: iringó s a kék

Liljom, egymást régen szerették;

A föld szinén zengő tavasz van...

Ifjuság, élet a tavaszban!

Kik a liljom körűl virulnak:

A kert virági szépek, dúsak.

S iringó gyakran látva őket,

Lelkén ábrándképek szövődnek...

S ki oly feltűnő szinre, bájra:

Leginkább a rózsát csudálja;

És álmában is, napfelköltig

Csak a rózsával tépelődik.

A kék liljom gyöngéd szerelme

Nem költi boldog érzelemre,

Derűlt nyájaskodási annak:

Kelletlennek s terhére vannak.

Mert ilyen a szív...! boldogság van

Meleg keblével birtokában:

S keresni azt, egy kába álom

Hurcolja messze puszta tájon.

A vágy a szívben rejtve mélyen.

Mint a gyökér a föld ölében;

És bár sokáig ottmarad: - majd

Kibúvik onnan s lombokat hajt.

Szeretvén a kacér virágot:

Iringó a rózsához vágyott;

És lángoló vak szenvedélye,

Tüskés karjába vitte végre.

Az esthajnal szelid világa

Ellobbanván: az éj beálla.

Iringó s rózsa a nagy éjben

Kéj-mámorban valának ébren...

S az éj rövid volt... a gyönyörben

Gyors szárnyakon az óra röppen;

Az ég már szürkült támadatrúl,

Hogy a kalandor visszafordúl.

És a virágágyat beérvén:

Hol a liljom szenderge békén,

Rengvén a lágy hajnalszellőben...

Kebléhez szoritá erősen.

Nem azért, hogy tán még szerette,

Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,

Hogy amely fonnyasztá éltét:

Szerelme, vágya boldog célt ért.

Hogy lázasan keblére zárta,

Felébredt megcsalt hű virága,

Sikoltás hangzott gyönge ajkán...

S iringó - holtat tarta karján!

És a kalandor küzd magával:

Mi történt itt? miért? ki által?

És merően a holtra bámúl...

Hogy választ nyerjen ő magátúl.

De most mindent tud! - karja, keble

Szúró tüskével van belepve...!

A tiltott kéjelgés ölérűl

Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!

Hűtlen sziven nő szúró tüske.

A liljom keble általütve...!

S a gyilkos, szive vérét kéken

Magán hordozza életében.

Sőt midőn már kóró, kiszárad:

Befutván a sik puszta tájat,

Hol a szél holtan űzi hajtja...

A kék vér és a tüske, rajta.

A sirnál mindent elfelejtünk,

Mi kéjt, vagy kint adott az élet;

Csak a szerelemnek nincs vége,

Sugárzó, vagy setét emléke,

A más világon is kisérget!