Kelj fel és járj

Íme - most másodízben élem át

Az első ingadozó, tétova,

Bizonytalan léptek gyerekkorát.

Akkor Apám állt a hátam megett,

S csalogatott tárt karokkal Anyám:

Hol távolodott, hol közeledett.

Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt

Fekszik fejemben emléktelenül,

Fekszik hamu és hó alatt a mult.

Két „testvér” fogja most a karomat -

És néha elengednek kedvesen:

Lássuk, a lábadozó hogy halad.

Vigyázva védik lépteimet ők - -

És szánakozón néznek ide be

Elérhetetlen erdélyi Tetők.

Imbolygok át a kórházi szobán,

Az élet delelőjén messze túl -

Imbolygok, mint az élet hajnalán.

De érzem, ahol magyar csak lakik,

Figyelik léptem szerető szemek,

S vágyva várnak még tőlem valamit.

A magyar Akarat járni tanít.

Olyankor rogyó lábam megfeszül:

Azértis, rajta, új iramra fel!

Mélyből - a magasságba - egyedül.

Nem, nem egyedül, szíveken is túl

Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,

Most többé ne sírj és ne lamentálj,

Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,

Aztán hajítsd magadtól messzire:

Kelj fel és járj!