[KELTEZETLEN TÖREDÉKEK]

Amikor verset ír az ember,

mindíg más volna jó,

a szárazföld helyett a tenger,

kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember

nem írni volna jó,

Amig fiatal volt a legény,

Sokat megérzett az ujja hegyén,

Megérzett mindent a bőrén,

Kicsit

Az én szivem sokat csatangolt,

de most már okul és tanul.

Aki halandó, csak halandót

szerethet halhatatlanúl.

Ebben a csendes, uri, idegen

házban szegény vak ember fölbotorkált

öt emeletet. Az ötödiken

már sikoltásra tárta puszta torkát,

hogy most majd leveti magát a mélybe,

s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve

Én azt akarom, bár ostobának látszik

a vágy, mely elmém kockáival játszik,

hogy ugy szeressen az egész világ

téged s engem, mint anya kisfiát

egyetlen kisfiát, vagy kisleányát.

Ének, hajolj ki ajkamon

s te bánat, ne érj el, csak holnap.

Mélyebbre kell még hajlanom,

hogy semmit nem tudón dudoljak.

És énbennem is leng a mérleg,

de nem húzza le, ami kell.

Lágy verőfény! Semmit sem értek,

csak hallom, kislány énekel.

„Szádon az igazság bugyogjon

s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!

Ez a bölcs átok addig fogjon,

mig vitatni s szeretni tudsz!

Én hazám, fajom és emberiségem

iránt ismerem szép kötelességem

mint bús idegen, végén a menetnek,

mikor valakit pompával temetnek

Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,

ne ünnepelje bennem senki hősét,

ily ünneplést én Istenre hagyok.

Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.

Versem azé, ki szivem versbe kérte

és nékem elég a barátság érte.

Kik csak hallották a szerelem hírit

ugy másznak vakon a magányos sírig

a cikkázó fájdalom hirtelen

villámai után a félelem

homályával nagyranyilt szemük mélyén.

Költő szerelme szalmaláng,

azért oly sebes és falánk

Lassú álmodozásaiból amint

fölemeli fejét a gyermek,

bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing

s porba ejtik fejüket a kígyók,

akik feléje mérgeket lövellnek.

Lépte könnyü, szeme lágy

mint bolyhos bánatom hazája

Már sokszor alszom úgy a népligetben

mint egyszerü hajléktalan

Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -

szavam szerelem kérte.

Bocsássatok meg, hogyha jó a versem

és szeressetek érte.

Nem! nem! kellene kiáltoznom

s azt suttogom: igen, igen,

hogy a sors ringatózást hozzon

a tenger sirás vizeiben

Nem találok szavakat magamra,

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,

vagyok mint a hideg, világos és nehéz.

Oly lágy az este, mint egy szöllőszem,

gurul puhán emlékeim között.

Egy szőke est. De már nem emlékszem,

Szamár széllel pajtáskodni vén

bosszankodó rózsa vagyok én

Szélnevelő, tágas pusztán

soványkodunk tökkáposztán

Ugy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat,

mely édes emlék izével etet.

Ha barna nagy szemed reám veted,

trillák szöknek, reggeli lárma támad,

mint napkeltekor. Kél a vágy utánad

beragyogván a végtelen teret.

Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret