KEMÉNY SIMON

Gyilkos haraggal tört utat,

S fut lesbe csalt Hunyad;

De társa vesztett harcmezőn,

A püspök elmaradt.

Erdélynek, oh Maros! vized

Gonosz vendéget hoz:

Szent-Imre lejtős oldalán

Mezet bég sátoroz.

S Mezet bég szörnyü sátorát

Nem ékesíti hold:

Ormán a püspök szent feje

S egy véres dárda volt.

Körűle tenger zagyva nép,

Szilaj gyönyör szivén;

De benn tanács ül, a magyar

Romlását esküvén.

Végzésök: „Essék Hunyadi!

S Erdély utána kél:

Erdély lesz megdőlt nagy fián

A vérző szemfedél!

Ötezren, ismert bajnokok

Csak rá vadásszanak;

Mióta harc van, ily nemes

Vadat nem fogtanak.

Jutalmok halva török üdv,

A húri-lakta menny;

Mig élnek, Erdély kincsei

S hír minden nyelveken.”

S idézve szög Hafiz belép,

Halvány, beteg legény;

Levert ifjúság bágyadoz

Meghajlott termetén.

Fölnéz; de gyorsan elhaló

Szemlángja tétováz:

Boldogtalant olyannyira

Kinozza testi láz.

Majd szólni kezd s így rebegi

Fáradtan szózatit:

„Kivántad, oh kegyelmes úr!

Leírnom Hunyadit?

Leírom őt s a gyermek is

Ráismer szóm után:

Rab voltam nála évekig,

Szolgáltam udvarán.”

S lefesti arcát, termetét,

És szürke ménlovát,

Melyen vezérli hadait

Véren, halálon át;

A fegyvert, mellyel karja sujt,

A hollót paizsán,

S mind, ami rajta feltünik,

Rettentő a csatán.

De nemcsak arcát, termetét,

De nemcsak ménlovát,

Lángszózatokkal írja le

A ritka hőst magát;

Villám gyanánt mint terjed el

Nagy lelke táborán;

Mint jár előtte rettenet,

Pusztúlás nyomdokán;

Szemének harci őrtüzén

Mint gyúlnak ezerek;

Ha szól, szívrázó hangjain

Mint éled a sereg.

Majd fővezér, majd közvitéz,

Rengetve buzogányt,

Mint öldököl, mint veszti el,

Kiket halálra szánt;

A nemzet mint lesz általa

Egy szívvé, nagy s merész;

Mely a csatákra feldobog,

Mely élni, halni kész.

S megy, mint lerontó zivatar,

A kis, de bátor had;

Közöttök a harc istene,

S ez isten ő, Hunyad!

S amint Hafiz így közre szól

S mindinkább lángba jő,

Feléled elhalt ízein

A vele szült erő.

Kinyúlnak izmos tagjai

A hallgatók felett,

S betölti szálas termete

A sátorszegletet.

Harsogva zeng, mint hadi kürt,

A szózat ajkirúl;

Szemében rémvilág lobog,

És arca felpirúl.

S Mezet bég sápadt, mint halál,

Merően néz körűl,

S egy bátor arcot nem talál

Oly sok vitéz közűl!

De mind, ki látta Hunyadit

Dúló hadrend előtt,

Döbbenve ismer rá: Hafiz

Oly hűn rajzolta őt.

Majd kór Hafiz felé lövel

Gyanús pillantatot;

De ő a nagy sereg között

Többé nem láttatott.

A hegytetőre vágya fel

Enyh s tiszta lég után.

Felment, s fej nélkül ott lelék

Jövő nap hajnalán.

Őt vélte mindenik; de ő

Nem volt a fejtelen;

Utána csúszván Ali Kurd

Ráismert egy jelen.

S dühös csatától zenge fel

A puszta rengeteg:

Két ellenséges ismerős

Halálra küzdtenek.

És Kurdot ő gyilkolta meg,

Kurd a vér-fedte holt:

Az ál Hafiz, magyar fiú,

Hunyadnak kéme volt.

Mely ritka szerencse,

Mely isteni kéz

Áldott meg örömmel,

Oh ifju vitéz!

Tisztelve dicsőnek

Ismére hazád,

S most ős lakod éden,

Mely kéjeket ád.

Tündökletes arccal

Szép hölgy jön eléd,

És hoz puha karján

Egy kis csemetét.

A nő maga gyöngyház,

És gyöngy a fiú.

Boldog szerelemnek

Mily szép koszorú!

„Nem hal ki tehát

A bajnokok ága,

Bár harc mezején

Elhulla virága,

Sok hősi Kemény.

Irtózatosan

Fenntartja magát

Új sarjaiban

A régi család.”

Hő érzelem árja fogadja Keményt,

A harcokon honnit a honn jövevényt,

S keblére, csatái sebeinek irúl,

Hölgyével egy ég magas üdve borúl.

És csendes a ház, az örömteli lak,

Távolba nem érik a harci nyilak;

Kőszirtok örök tövü szálainál,

Elzárva, fedezve, magányosan áll.

Mormolva köszönti a bérci sió,

Zúgása szelíd nyugalomra hivó,

S míg rengetegin zivatar rohan át,

Rá védve tekint le az agg Retyezát.

S ő ott a gyönyör teli kútfejinél,

Mint férj s atya mennyire boldogan él!

Mért mégis az arcon e néma ború,

Felhői között mire érik a bú?

Lelkére mi rémletek árnya vonúl,

Hogy felriad álmai karjaiból?

Mért hölgye szelíd ölelése helyett

Nyujt durva vitéznek orozva kezet,

S hozzája titokteli éjfeleken

Véralku felett tanakodni megyen?

Oh szent haza! érted ez aggodalom,

Mely nem hagy örűlni a szűz karokon:

Éretted az égiek asztalitól,

Hol szüntelen örömek éneke szól,

Szent isten imádatos arca elől,

Bár ülne sugárai jobbja felől,

Fölkelne a honfi s dicső nevedért

Eljőne csatáidon ontani vért.

S esküdve az alku az égbe megyen:

Nagy Hunyadi bajnoki címeiben

Fog küzdve kiállni a síkra Kemény,

S vagy győzni vagy esni a hír mezején.

Ompolynak árjai vérben hempelygenek,

Csatázva partjain huzódik két sereg.

Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,

Másik belföldi had s csatái tárgya szent.

Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,

Szivökben a boszút hordván s a drága hont.

S tovább tovább megyen téren, tetőn a had,

Holtakkal hintve a virító tájakat.

Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;

Ott egy zászló körűl küzd számtalan török.

A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak,

S vad ellenségeik sok ezren hullanak;

De új ezer fedi a véres harchelyet,

S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet.

Most egy merész lovag tajtékzó paripán

Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván:

„Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;

Miattad ősz apám a varjak étke lett.”

S egyszersmind elröpűl a dárda keziből:

A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől.

Majd jő egy óriás; halálfej címere,

Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere.

Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén:

Borzasztó látni őt a vértől feketén.

S nem szól, de buzogányt forgat halálosan

S a hollós hős előtt két bajnok ölve van.

Már fennyen cseng vasa a hollós paizson

S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon;

De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;

Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl.

S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:

A hollós vértü hős párjára nem talál.

S amint tovább-tovább zajong az ütközet

S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,

Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia,

Előszáguld heven egy ifju dalia.

Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll

S kezében meghajol a zászlós kopjaszál.

„S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad,

Jó sorsom engedi meglátnom arcodat.

S látom véres kezed munkáit: iszonyúk!

Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug.

De hogy nem rettegem kezedtől a halált:

Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált.”

S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:

A hollós hős alatt átszúrván dől a mén;

De Ferhád elesik, szivében kelevész,

S fölötte áll setét pajzsával a vitéz.

S szól: „Hős fiú, korán enyészik életed.

Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?”

Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:

„Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.

Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,

S többé nem látom ah honom határait!”

S Mezet bég ott leli lélektelen fiát,

S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át.

De hősileg felejt fájdalmat és halált,

Buzdítva vág elé s harsogva felkiált:

„Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.

Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk.

Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.

Halállal en fiam dicsően tárt utat!”

Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele;

A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le,

S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,

Ajkán s szivén haza a végső gondolat.

S Mezet bég felkiált:” Mienk a diadal!

Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival.”

S már indúl végzeni a meghajolt csatát,

S száguldva vezeti vérszomjuzó hadát.

Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár,

S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár;

De ez bizton halad, nem enged semmi tért,

S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért!

S Hunyadra csakhamar ráismer a török,

Amerre kardja vág, szózatja mennydörög.

Mint villám terjed el nagy lelke táborán:

Előtte rettenet, halál van nyomdokán.

S dicsően győzni száll a kis, de bátor had,

Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad!

Mezet bég véresen borítja a mezőt,

Fiával itt talál nem díszes temetőt.

Gyérülten omlanak vert hatvanezrei:

Őket téren, tetőn magyar had kergeti.

De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt:

E nagy, dicső napért ő volt az áldozat.

Elmúlt a harc, a hon szabad;

Sírjában a hős ott szunyad

Az ádáz nap után.

Felette ifju hölgye van

Setét hajának gyásziban;

Oly szép, oly halovány.

Fájdalma szókra nem fakad:

Tőr benne minden gondolat,

Az érzemény halál.

Bújával semmi föl nem ér,

Csak ami nincs, a vesztett férj

A por lakóinál.

Elmúlt a harc, a hon szabad:

Vezéri díszében Hunyad

És bajnok társai

A sírhoz jőnek komoran,

A harc setét ruháiban

Végbúcsút mondani.

„Helyettem, óh nemes barát,

Elestél, s mentve lőn hazád.

Dicsőn és szabadon,

Ha él, virágzik nemzeted,

Az véren váltott érdemed:

Örök hír hamvadon!

Vedd ím vezéri díszemet,

Melyet jelessé tőn kezed,

Vedd esküm zálogúl,

Hogy e hon - és e nemzetért

Ontok pogányban annyi vért,

Míg holda elborúl.”

Szólt, s minden szónak hangiban

Törökjaj s harc dörgése van

S nem gyáva fájdalom.

Majd meghajolt a sír fölé,

A zászlót, pajzsot föltevé

S kidíszlett a halom.

Utána mind a bajnokok

Lerakják sorra paizsok

S kél zordon ravatal,

Setét kopjákkal lobogó,

Tört fegyvereknek villogó

Rémes pompáival.

S miként jött, vissza komorúl

Huzódik a had s elvonúl

A mélyebb gyász elől:

A bús hölgy még ott térdepel;

Őt semmi zaj nem kelti fel

Nehéz gyötrelmiből.

„Dicső volt ő hajh! s odavan!

Oly ifjú még, most szótalan,

Oly hű volt, most hideg.”

Ez, amit a hölgy nem feled,

Ez, amit vissza nem vehet,

S fájdalma rengeteg.

Ott csügg a síron egyedűl

Gyászfűzként, melynek mélyen űl

A földben gyökere.

Ott hullnak néma könyei,

S szivét mindinkább vérezi

A gyilkoló csere.

Elmúlt a harc, a hon szabad

S kiket bilincsre vert a had,

Veszendő honiak,

Nő, gyermek, ifjú s agg öreg,

Egy tízezernyi nagy sereg,

Most visszaszállanak.

Kiket barátság, szerelem

Kötött s ért búcsú-gyötrelem,

Kétszerte kedvesek,

Most újra egymást ölelik,

Egymásnak arcán könyeik

Ragyogva ömlenek.

S Erdélynek völgyén, halmain

A tízezernek ajkain

Felzeng a háladal.

Fel a magas mennyekre hat,

Betölti a mély sírokat

Megrázó hangival.

„Igen! mindünkért halt meg ő!”

Szól illetődve most a nő

S a sírról felriad:

„Örűljön, aki mentve lőn,

Áldás a sírban pihenőn:

Erdély megint szabad.

Ne lássa senki gyászomon,

Midőn derűre vált a hon,

Hogy még van fájdalom:

De titkon én e gyászomat,

Míg fájdalomtól megszakad,

Szivemben hordozom.”