Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne:

fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,

simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,

beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva

irgalmat dobál paplanomra.

Írna levelet, meghívót, sürgönyt,

húzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:

ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,

se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,

csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,

mondaná: mindez meg volt írva, –

s mikor vad kínnal jajdul az elme,

– tenne úgy, mintha figyelne.