KENYÉRKŐ.

Az Isten a szegények részét

A gazdagoknál tette le.

Ha földi jóval meg vagy áldva,

Akkép sáfárkodjál vele,

Hogy megszegjed az éhezőnek

Isten nevében kenyered;

Máskép bizony fogsz tenfejedre

Gyűjteni eleven szenet,

Mint az, kinek dolgairól

A kenyérkő regéje szól.

Ki megigérte, hogy el nem marad

A vetés és az aratás:

Elhozta ismét a meleg nyarat.

A földnek népe nagy vigan arat,

És egymást éri a rakás.

Kalászban áll a messzi tér,

Megáldva van völgy és halom;

A hál’adás az égig ér

A szíveken, az ajkakon.

De mint a dús földek között

Ugaran áll egy-egy hasáb,

Szúrós iglic tengődik rajta,

A fü elsül, amint kihajtja...

Pedig tőle feljebb s alább

Áldás borít minden rögöt:

Azonkép van, ki bús, levert,

Ki nem takar gazdag kepét;

De szorong és kételkedik

Övéinek sorsán, - pedig

Adott az Isten, van elég!

S az ég és föld örömre kelt.

A szegény ez, ki egy év óta

Betegségben nyomá az ágyat,

Bár az Úr életét megótta

Erőtlen a lázár, most lábad,

S tehetetlen még a munkára, -

Az inségnek zord képét látja:

Már most sincs mit enni...

Hát majd télen, télen!

Aprós cselédivel

Meg kell halni éhen!

Mégis kimégyen a mezőre,

S megáll a földön, hol a gazdag

A kereszt árnyékába dőlve

Nézi: kepési mint aratnak.

És amint ered a

Szegénytől ily beszéd:

‘Az Isten áldja meg munkáját, emberét!’

Fejével rábiccent,

Hanem semmit se szól,

Nem látja a szegény kérő vonásiról,

Sem pedig a lelke

Meg nem súgja neki:

Hogy a gyámoltalant föl kén segíteni.

De a szegény áldó szavának

Az a hatalma van,

Hogy ma többet levágtak tízen,

Mint tennap hatvanan.

A szegény a gazdag telkére

Másnap megint kiváncorog,

Hol kévét kötnek, kalangyáznak,

Minden sürr forr, ég a dolog.

És ekkép szól: ‘beh boldog, Istenem!

Ki kereshet, dologhoz láthat,

S kiéből más szegény is élhet;

Szépen adott Isten tenéked...

Szaporítsa még többre nálad!’

De a szemérmes szegény szavait,

- Aki nem kér egyenesen -

A fukar állat most sem érti meg...

S a beteg búsan elmegyen.

Azonban szava csudát tesz megint:

A gazdag ember kalangyája,

Mint egy magas bérc olyan nagyra nő,

Elbámúl rajta, aki látja.

És amint falatozni kezd

Az óriás asztag árnyában:

Kenyere is, mint egy halom,

Olyanná domborúl csudásan.

S amint java megnő ekképen:

Ugy fuvalkodik fel lelkében.

És a szegény mond a fukarnak,

- Harmadnap is hozzája térvén,

Mivel szükség, éhség erőt vett

Pirúlásán, szégyenkezésén: -

‘Ki megtartá az elvetett magot,

S reá nevelő időket adott;

Ki a kalászt megáldá, - nem tevé

Aszály, jég, sáska által semmivé;

A takarónak ki adott erőt

S ki által javad ily tengerre nőtt:

Gazdag! az Ur nevében kérlek,

Nehány kévét adj a szegénynek!’

»Mi gondod rá, felelt az mérgesen,

Mi adott, mit nem a jó sors nekem?

Nem ácsinkózom a tiedre én, -

Jó volna hízni a más kenyerén!

Ki táplálja az égnek madarát:

Ha megteremtett, legyen gondja rád!«

A szegény szivét a gonosz beszéd

Mint éles tőr járá keresztül...

S elkeseredvén, átokra fakad:

‘Nohát válj kővé mindenestűl!’

S mig kővé vált kalangya és kenyér,

És a gazdag ültő helyében:

Ki táplálja az égnek madarát,

Atyja lőn a szegénynek, - s a család

Jóvoltából nem halt meg éhen.

Az a kerek halom pedig,

Mely volt a gazdag kenyere,

S melyről emlékszik a rege:

Kenyérkőnek neveztetik.