Kenyérpoézis

Óh, koplalás, szörnyű az átkod,

Hogy minden éhező ripők

Dalt zengedez, holott kabátot

Varrhatna, vagy pedig czipőt.

De hajh! az ember életében

Sok dolgot intéz a has is.

Szelid ha megtelt, zsarnok éhen!

Olykor világfájdalmas is.

Nem egy »költő« megmondhatója,

Mily ossiani érzemény,

Ha tizenkettőt üt az óra

S ebédre, óh, jaj! nincs remény,

Kolbász-, pörkölt-világba téved

Az éhség s bágyaszt, mint hasis.

(Eddig hasból csupán beszéltek,

De márma már dalolnak is.)

Ha megpillant a kirakatban

Sonkát, halat, pezsgő italt:

Kitör egy mélabús sohajban

És rögtön ír - szerelmi dalt;

Vagy emleget korcs nemzedéket,

Hanyatló, árva nemzetet;

Mert még ma nem evett ebédet -

És jobb idők után eped.

Mind jámbor ember; nem találta

Fel egyik sem a puskaport;

S ha mélyen néz is a pohárba:

Egyik se gyilkolt, vagy rabolt.

Mért sujt tehát oly szörnyü végzet

Harminczkilenczezer gyomort,

Mely nem találván menedéket!

Sehol se, rímekben korog?

Az ördögöt hajdan kiverték

A lélekből szent emberek;

Gyügyitható már a veszettség;

Csimaz ellen vannak szerek.

S a verselés rossz nyavalyája

Egyedül nem gyógyítható?...

Nincs még olyan szer föltalálva,

Mely halandót ettől megó?...

Van, van! Egy meczenás segithet.

Csak ez csinálhat rendet itt.

Halmozzon össze annyi kincset,

A hány has-dalnok éhezik.

Ne legyen fösvény, ossza szét a

Rugott zsenik közt aranyát:

(A bankó is hat!) s mint poéta

Kinlódni egy se fog tovább.

Óh múzsa, ki leszállsz a mennybül,

S adsz üdvezítő csókokat;

Kinek szaván a bús megenyhül

S a boldog százszor boldogabb:

Bocsáss meg ellenségeidnek,

A kik bemocskolják neved’!

Tölts bort beléjök s add nekik meg

A mindennapi bifszteket.