KÉPZELETHEZ

Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban

Bátran lebegve, mint királyi sas,

S ezerfelé változva szép arcodban

Lélekre, szívre bájerővel hass.

Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban

Száz tűneményt, száz új szcénát mutass:

Míg nap derűl az énekes mellében,

S élet s virágzat tűn fel énekében.

Csak dalt adott, csak lantot a költőnek,

Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,

Lángérzeményim oszlanak s megjőnek,

Örömre, búra szállong énekem.

Kerestem rejtekében szívnek s főnek

Mitől virúlna boldoggá életem,

S szent képzelet, megfutván egy világot,

Csak hív öledben leltem boldogságot.

Te öntőd a dalt, s gazdag ömledése

Forr, mint Tiszának áradt habjai,

Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése

Leszáll derengvén vídámb álmai.

S mint hűs berek, mint esti szél nyögése

Ha felhasadnak május napjai:

Enyhítve leng az érzetek homálya,

S virít, mint rózsáskert az életpálya.

Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,

S világolj rám fáklyád sugárival;

S tenéked szentelt légyen minden óra,

Szentelve néked follyon minden dal.

S ím mint midőn lángot kerengve szóra

Az égi tűz villámcsapásival

Folyást talál a költő szent hevének,

Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.

Fény és homály közt, mint az est órája,

Körűlem mely tündér szín nyíla fel?

Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája

Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel?

Látok, de többet érzek, égi bája

E helynek mély örömbe sűlyeszt el,

O pillantás, o rég táplált reményim,

Váró gyönyörben függnek érzeményim.

Amott a parton férfikellemében

Jár a legény, szép búval homlokán,

Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében

Üldözni téged élted nyomdokán!

De jót hoz a veszély is eltüntében,

Süvöltni nem fog mindég az orkán,

S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,

Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.