KERESLEK!

Kereslek, tündöklő titokzat,

Az ég fölött, a föld mögött.

Már szüntelen feléd török csak,

Örökké csak feléd, magasság,

Feléd, ó, mélység, szakadatlan!

Átszelem a zengő magast,

Bejárom a süket mélységeket,

Féltékeny messzeségbe rontok,

A porszemek szivébe mélyedek,

Hogy téged megragadjalak.

Szivem az égő vágyástól repes,

Ölelnem, bírnom tégedet! -

Örömmel dobnám én elődbe

Virágzó, ifju éltemet,

Közönnyel nézném fénynapok kihúnytát,

Világok vesztét egykedvűn fogadnám:

Csak tégedet láthassalak!

Kereslek, végtelen világszem,

A porvilágok s napszemek között.

Feléd nézek szünetlenül,

Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,

S e mozdulatlan, megkövült szem

Megsejti boldog rémülettel

Nem egyszer közellétedet.

De minduntalan eltűnsz előlem;

Elég, ha pillám egyet rebben,

Ha megzavar egy nyers, alanti hang.

Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:

Az égi, túlérzékeny összhang

Kisiklik s elmosódik menten.

Nem lakhatom folyvást magasban,

Örvényt se fúrhat mindig elmém,

Fönséges utam megzavarja

Hétköznap gondja, szolgasor -

Pedig ha minden összedől is,

Meg kell találnom tégedet!

Kereslek, mérhetetlen mérték,

Törtek között Te egyedül egész;

Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan

Parányiság, mert hisz elrejtözöl.

Te végtelen szegény, mert végtelen dús:

Nem osztja senki gazdagságodat:

Bőséged ínség, szabadságod örvény,

Mindenható úr s foglya önmagadnak!

Meglátlak-é, ó, láthatatlan?

Megfoglak-é, megfoghatatlan?

Nem nyughatom, míg el nem érlek;

Nem ül pillámon enyhe álom,

Míg arcod fényében nem úszhatom,

Sugárló lelkedet nem ihatom

Istenre szomjazó szivemmel,

S nem lakozol testemben, ó, dicső,

Teremtő, lelkező lehellet!

Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,

Halálos vággyal rohanok Feléd,

Epedek Érted földöntúli hévvel,

Hogy Téged színről-színre lássalak!