Kerestük ketten a harmadikat

Téltől, világtól egyre távolodva,

Mind magasabban tél s világ felett

Húzott, vonult, szárnyalt a Kék Madár.

A hóra még árnyékot sem vetett.

Mentünk ketten a temető felé

És nem kerestünk csuda-madarat,

Csak egy friss hantot a sír-labirintben:

Testvérek ketten: a Harmadikat.

Tyltyl s Mytyl... - - Mytyl szólt: „Erre hozták.

Húnyt szemmel járok ezen az úton

Sokszor azóta... Fent van a tetőn.

Közel vagyunk... És most - mégsem tudom.

Azóta itten annyi friss sírt ástak

És változott, és nőtt a temető

Akár a város, - két hónapja csak -

A hantok tengerében hol van Ő?”

Halk síri kalauzom elhallgatott.

Mentünk némán és kutattunk tovább

Szitált a hó és fázott a kezünk

És kezünkben a Holtnak szánt virág.

Ó-esztendő utolsó napja volt,

Alant a roppant város ködbe tűnt,

Fent, a növekvő nagy sír-labirintben

A rejtett sír bújócskázott velünk.

És mintha titkos, édes és meleg

Madárka-hangon szólna a „halott”:

Testvérkéim, ne itt keressetek:

„Tliri-tliri”... én ép itt nem vagyok.