Keresztelő [2]

Heteken át törtem a fejem,

hogy minek kereszteljelek.

Valami nevet akartam adni Neked,

amelyben benne vibráljon a mosolyod,

álomszerű szépséged minden rezzenése

és élő legyen és tavaszi és szép.

Petrarca Laurához írta szonettjeit,

Dante Beatricenak szólított

s Adynak Lédája voltál.

Hát én hogyan szólítsalak?

Este volt és kicsi uccán sétáltunk együtt.

A csillagfény ütemes zenével csobogott

keskeny kalapodra.

Lelkem rezonátora felitta a hangokat

s orkános, szent himnuszt akartam szőni

belőlük a lábad elé.

De hiányzott még a neved

s nem tudtam: hogyan szólítsalak.

Egyszerre megálltál egy kert előtt:

A vaskerítés fölött, mint ezernyi gyertyaláng,

lobogott ki a cseresznyefa fehér virága

az áprilisi estbe.

S ujjongva, remegve szóltál: Be szép!

Cseresznyevirág! Cseresznyevirág!

S szemedben is kigyúltak a gyertyalángok

s arcod fehéren, virágszirmosan világított.

Átöleltelek.

Az édesillatú szélben megrázkódott a fa

s mint keresztvíz, csurgott rád millió szirom

s én rácsókoltam a szádra,

belesúgtam a lelkedbe

borzongásig-szép, egyetlen nevedet,

amelyet megtaláltam:

Cseresznyevirág! Cseresznyevirág! Cseresznyevirág!