KERTÉSZLEÁNY. [1]

Fejlő virágait,

Napkeltekor, nap alkonyán

Hű gonddal öntözé

Csergő patakbul a leány.

Rózsái díszlenek,

Élet mosolyg virágirúl;

S a lány arcúlatán

A legszebb rózsapár virúl.

Elmúlik a tavasz,

Forró nap járja az eget;

Ujító csepp után

Sok hervatag virág eped.

S eljő a hű leány,

Szép arca, mint a hó, fehér,

Bágyadt virágitól

Az ismerős csermelyhez ér.

S eltűnt a csörgeteg...!

Helyén forró, halvány homok;

A part is szintelen...

- Kertészleány úgy mosolyog!

Hideg az a mosoly...!

Esthajnal-fény a fellegen;

A halvány arc beszél,

S a szívben a bús sejtelem.

Még egy hő nap foly el,

S jövén az est: borúl az ég,

Éled halom, mező

A hűs csepptől, mit szomjazék.

És a virágsereg

Mosolygva ég felé tekint,

Cseregve jön, szalad

Az enyhadó patak megint.

De kiterítve már,

S alszik a szép kertészlány,

Kedves virágiból

Koszorú van a homlokán.