KERTÉSZLEÁNY. [2]

Fejlő virágait,

Napkeltekor s nap alkonyán,

Hű gonddal öntözé

Csergő patakból a leány.

És ők feldiszlenek,

Nyilt kelyhökön foly illatár,

De a leányka szép

Arcán a legszebb rózsapár.

Igy elfut a tavasz,

Az ég-király magasbra hág;

Újító víz után

Epedve hervad a virág.

S eljő a hű leány, -

Szép arca oly sápadt-fehér -

Bágyadt virágitól

Az ösmerős patakhoz ér.

De ah csalárd remény!

Felitta azt a nyár heve,

Zöld partja színtelen

Felégetett kopár leve.

Nem szól, csak egy szelid

Mosoly vonúl az ajkakon,

Mint alkonyatkor a

Búcsú-sugár a hegyfokon.

Az ellankadt virág

Gyászos sejtést idéz elé;

De a beteg leány

Bizton tekint az ég felé.

Míg kétszer éj leszen,

S derűl reá fel a korány:

Szomjú virágival

Haldoklik a szelid leány.

És amint harmadik

Nap éje jön: borul az ég,

Ujúl az éltető

Esőt szomjúhozott vidék.

S im a virágsereg

Mosolygva ég felé tekint;

Cseregve jön s szalad

Az enyhadó patak megint.

De alszik a leány,

S a gyászfüzér virágibul

Egy árva rózsaszál

Az ápoló keblére hull.