Keserédes

Tiszta édesség volt a lelked

az enyém tiszta keserűség.

Óh, hogy öntöttem, hogy keverted,

s egy erős Isten fújta tűzét

vak kovács - a bolond kohónak,

mely ízek ötvényét koholta.

Ki mondja meg ma már, mi volt a

tied, s mi volt enyém? A szónak

mily kémiája? Vert eleggyé

összehulltunk, balga tömecspár.

Keserű-eggyé, édes-eggyé,

ezer-eggyé! Ki mondja meg már?

Mert semmi azt nem tudja tenni

sem szépidőnkben, sem telünkben

hogy ezután ne fogna lenni

halálig minden keserünkben

valami különösen édes,

csúf bajainkban gyönyörű íz;

sem hogy ne lenne minden édes

nekünk egyszerre keserű is.

Igy járunk, keserédes ikrek,

egyedül is örökre duplák.

Szemeink elvarázsolt tükrök,

füleink a visszhangot zúgják.

Egymást foganjuk s szüljük egyre

lelkünk ízét keverve tarkán.

Míg majd a végső Lakomában

elolvadunk az Isten ajkán.