KESERGÉS.

A báj esttünemény halmok alá merűlt,

Csendes síri homály terjedez a mezőn,

S én mint árva bolyongok

E bús völgybe’ magányosan.

Minden néma, kihalt, merre szemem vetem,

Békés álmainak mélyibe sűlyedett;

Csak te sírsz egyedűl még,

Édes zengzetü fülmile.

Szüntesd gyászdalodat, szánakodó barát!

Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;

E mély néma keservnek

Részvétel sem ad enyhülést.

Mint a gyönge virág hervadoz életem.

A szép büszke után vágyva. De nem soká

Int már a nyugalomhant,

Mely fájdalmimat elfedi.

Majd ott sírja felett, fáinak árnyiban

Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,

És ha elmegyen arra

A fagylalt szivü hitszegett,

És nem tudja, kinek hűlt pora nyugszik ott,

A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,

Mely a tőle gyülölt szív

Elszórt hamvaiból nőve:

Akkor fesd le te, ó szánakodó barát!

A már elnyugodott egykori kínait,

S mondd meg néki, hogy érte

Hervadt éltem el ily korán.

Majd a szép szemeket könnyek özönlik el,

S a sírdombra le hőn hullanak, és velök,

Szendergő poraimra

Édes béke malasztja leng.