Késő bánat

A jó családot, kedves arczokat,

A kört, hol mindig nyájas szó fogadt,

Nem láttam sok, sok éve már!

A hang, mely visszahítt, nem ért utól,

S lettem rajongó, büszke ifjuból

Tévelygő lantos, kósza proletár.

Ah, én akartam ezt igy, én magam,

Hogy elhagyott, bitang, boldogtalan

Legyek s hazátlan, mint a szél.

Üzött a vágy egy szebb világ után:

Pedig, hogy ezt elveszti, jól tudám,

Ki oda tart, s az is, ki oda ér.

Mentem... forró láz tarka képeket

Rajzolt elém; szivem nem érezett

Se csüggedést, se bánatot.

Igy van, hogy néha mély sebet kapunk,

S nem érezzük mindjárt, nem jajgatunk:

De később annál fájóbban sajog.

Egy rossz szó nem sok: köztünk nem esett.

A ház, a hol mindenki szeretett,

Nem ismert haragot soha.

S mégis jobb, - szóltam, - hogy haragszanak

Csak legalább ne szánakozzanak;

Szánásnak megvetés a rokona.

Csak áltatás volt! Könnyeket rabol

Szemembül most az önvád s valahol

Szeretnék sírni, mint az ég.

A jól ismert, barátságos szobák

Hivnak: »Jer, itt mindenki megbocsát!

Csak valld be: Gyermek, oktalan valék!«

A néninek nincsen haragja rád.

Jóságos arczát, szép ezüst haját,

Kérleld meg, újra nézheted.

S két szép leánya, - kedves két rokon! -

Titkolni fogja majd, habár zokon

Vevé hosszas közömbösségedet.

Minek mentél el, kába, önfejű!

A társaságnak tisztes, egyszerű

Munkása volnál most te is.

Komoly egyént és jó családapát

Birhatna benned most a társaság,

S nem álmodót, ki éber is, nem is!«

De én a hívást nem követhetem!

Elég volt egy világot vesztenem;

Óh, dalvilág, maradj enyém!

Magános éltem késő bánatán

Enyhítek-é, ha vádolom hazám’,

Hogy költőjét lenézi, mert szegény?