Késő találkozás

Évek múltán véletlenül

együtt lépünk a kávéházba,

hol cigányzenét hallgatott

víg bohém szívünk ifjú láza.

Régi vijjogó hanghullámok

donganak újra körülünk

s egy márványeres kis asztalhoz

egyszerre némán leülünk.

Jön a pincér, hajlongva kérdez.

Zárt ajkunk szinte mit se kér,

csak plasztronjára bámulunk:

Milyen furcsa, milyen fehér!

Milyen elsüllyedt mese-tájék:

plasztronos tiszta hómező,

újság, versek, cigányvonózás –

S egymásra nézünk: “Ez nem ő!”

Bágyadtan az arcomba kémlelsz

és rádmered a gond, a kín,

vágyak, álmatlan éjji lázak,

kávéméreg és nikotin.

Közben régi bálokra gondolsz,

parfőmre, csókra, éjszakára,

mikor mámorba szundítottad

a sajgó szót, hogy árva, árva.

S míg téged altató mesével

bolondos száz emlék igéz,

belém szúr, hogy dús körhajadból

egy-egy ezüst szál is kinéz.

Valahol mögöttünk fog állni

víg ifjúságunk mosti képe –

s egyszerre gördül le a könnyünk

a keserű, rossz feketébe...