Két élő halott

Egy szót dadog: az élete dalol

E szörnyű szó, a húnyt parázs alól,

Az élete, amely örökre romban

Hever a porban, éktelen halomban.

Egy szót dadog: fölsírja az egekbe

És az egek nyugodtan mosolyognak,

Egy szót dadog: a földre leteperve

És a siket föld egykedvűn forog csak.

Egy szót dadog: valaha tudta, mit tesz,

Ma már nem érti s érzi, vége itt lesz

S mint koszorút a sírra, följajongva

E drága szót a végtelenbe dobja.

Ő néma. Jár a kertben, mint kisértet

S hogy élete pecsétjét meg ne törje,

Nem látja, mint bámulja őt az élet,

Ő néz örök merőn egy mély gödörbe:

A hangok fájnak néki, mint a kések,

A csönd kong benne, mint süllyedt harangok

És várja szótalan, míg az ítélet

Utolsó, szörnyű trombitája harsog

És néha, mikor boldog alkonyat van

S elnyomja őt egy szender akaratlan,

Félig dalolva és félig zokogva

Megnyílik ajka, mint a pince torka

S valami régi és homályos emlék

Kísértete gyanánt, mely visszaleng még,

Pár szót susog, mely a szájára téved,

Mint vén ereszre halk, bús denevérek.