Két kérő

Ősi vára kerti lúgosában

Szép Ilonka énekelve jár,

Két kérő van a leány nyomában,

Mindkettő élet, halálra vár.

Tihamér az első, kardvasán még

Megvert ellen vére párolog,

Homlokán még szomjú bosszuláng ég,

De szemén a szerelem ragyog.

„Lány szeretlek, - mond, - de hallga, hallga,

Új csatára hív a harci kürt,

Hogyha szebb nap kél majd a hazára,

Kél-e arra is, ki érte tűrt?”

A leányka némán szemlesütve

Másik kérőjének int legott,

Mintha mondaná: „Kinek szerelme

Méltóabb lesz, én azé vagyok".

A világ nemtője volt a másik,

Most visel hímes tavaszruhát

Illatajkán napsugára játszik,

Érzésinek szót madárdal ád.

„Lányka! véres kard nincs birtokomban,

Engem áld csak s nem fél senki sem,

Frígyemben csak egy szent bűverő van,

S minden lépted rózsákat terem.”

Mond a nemtő, - s újra várva-várnak,

A hősben kél száz nagy gondolat,

Míg a nemtő a kedves leánynak

Lábához szór bájvirágokat.

Ilka felvesz a büvös virágból,

A nemtő már-már kéjtől remeg,

A leány füzért köt, ajka nem szól,

Ámde a hőst koszorúzza meg. -

Újra felgyúlt a nemzet csatája

Kétségbeesve, Tihamér is ott,

Fűzéréért harcol-e, ki tudja,

Jobban, avagy védve népjogot?

Ekközt megvetés sebével űzve

A nemtő is hervadozni kezd,

Minden nappal egy-egy bája tűn le,

Egy-egy sugárt minden óra veszt.

És midőn a harcmező porára

Együtt hull alá hős és füzér,

A nemtő is halvány őszre vála,

Az elhalt dalja csak zokogva él.

Ősi várnak ablakán ül Ilka,

Arca halvány, fátyla oly sötét,

Hullámzó kebelre hullni hagyja

Bánatának eredő könyét.

Nézve néz a távol messzeségbe,

Nem jő, mindhiába, Tihamér,

Ellenség rivalg a győzelemre,

S tudja, hőse hogy többé nem él.

Látja kínját a nemtő s legottan

Küld feléje őszi szelletet,

Hogy könyét törülje le, s titokban

Nyujtson át egy sárga levelet.

Fellebbenté fátyolát a szellő,

S olyan édesen, zokogva sírt,

Hogy részvéttel vette tőle a nő

S olvasá amit nemtője írt.

S meghallgatta hervadó barátját,

Kit nem hallgatott meg szebb napon,

És a szellő, mint az ősz aráját,

Megcsókolta a lányt homlokon,

Hervadt a lány, mint új vőlegénye,

Míg az őszből tél viharja lett,

S mátkaágyat, csillogó fehérre

Megfagyott, merev keblén vetett.

Ott nyugosznak. - A jövőbe vár, hisz

A nemtő - de hajh, csalatkozik,

Mert az ágyon, melyet ő vetett is,

Ilka csak hőséről álmodik.