KÉT LEVÉL.

Kedves Florentinám! Mily jól esik nekem,

A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem!

Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot,

Egymás kebeléről az élet elkapott.

Tudod: mikép hagyók el az intézetet,

Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett!

Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk,

S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.

Irt is már Nellike, Blanka s a kis Matild,

Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind;

Szegény beteg Judit...! szegény megcsalt Teréz!

Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.

Én boldog nő vagyok, hálával mondhatom,

Melynek könyje most is megcsordul arcomon;

Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget...

- De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!

Házunk nem nagy, de szép s elég kényelmet ád,

Leveles, illatos lonc futja be falát;

Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár:

Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.

Kertünkön át, hol sok s nemes gyümölcs terem,

Patak fut vídoran a tiszta fövenyen;

Partján a méhes áll, hol késő estelig

Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.

Melyre magam fonám a hajlós ágbogat:

Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad;

S oda velem, - mig künn a hőség égető, -

A boldogság csendes, nyájas érzése jő.

Mindjárt a ház körül virágot ápolok,

Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok;

Szeretem őket, mint szerette jó anyám,

Kinek szavát most is még mintha hallanám:

Gyermekem! a virág olyan, mint az erény,

Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején;

Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet,

A sírig elkisér, a sírba is követ.

S lásd, én, ki voltam a »hét alvó egyike«,

Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire!

Szememből a hajnal első sugárival

Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.

Népes majorságom már szálldos, hí s keres;

Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, -

Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik,

Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.

Azután végezem a rendes házi bajt,

Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt;

S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli,

Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.

Így telnek napjaim, élményim ilyenek,

Mindenben örömet lelek, mint a gyerek...

Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok,

De Istenem, gyakran mily lassan haladok!

S midőn a zongorán átfutnak újjaim,

Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain!

Mert most is bár öröm s élvezet játszanom:

Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom...

Van szomszéd, ismerős - sok jó, művelt család

Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát;

Mégis, bármint maraszt a szívesség szava:

Ezt súgja valami nékem: haza...! haza...!

S ne csudáld, hogy helyem másutt én nem lelem,

Csak otthon, otthon van világom, életem...!

Minden oly szép s igaz belől e kis körön,

Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!

Mellettem két piciny angyal mosolyg, repes...

Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes;

Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én:

Nyugton s vígan megyek az élet mezején.

És tőlem óra, nap elmúlik szaporán,

Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám;

Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt,

S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.

Ifjú ábrándimon gyakorta nevetek!

Most a szép föld... s nem a magasló fellegek...

Az ág fennáll, mig csak virággal van teli,

S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.

De oh én csevegő! most vészem észre csak:

Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak!

Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, -

Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!

Vagy inkább jőjj magad, kedves Florentinám!

Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám...

Tedd boldogabbá még, ki távol és közel

Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel...!

Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled

- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -

Azonban rendezvén ma íróasztalom:

Reá akadtam s így megválaszolhatom.

Irigyleni semmit nem szoktam senkitől,

Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.

Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,

Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény...!

Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen:

Langyos, polgárias, köznapi érzelem!

S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,

Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.

Lásd, az én életem izgatott, keserű,

Szaggatja májamat egy éhes keselyű;

A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!

Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.

S ha a földet s eget ostromlám hasztalan:

A költészet karja közé vetem magam...

S enyhülök, ha élet, világ s társadalom

Ellen haragomat abban kionthatom.

Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,

- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -

S a nőnemnek, amely futvást halad vele,

Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.

Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák:

Anyáinknak már a tekintetest adák;

S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok...

(De hát később, midőn minden cím elfogyott...?!)

Im az irodalom! Azzal féltékenyen

Egyedáruskodott az önző férfinem,

Körűlte kétszeres futó árkot vona,

S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.

Hanem megostromlá sok bátor Amazon,

Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon...!

Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány

»Szellemdús hölgy« vagyon és »lelkes honleány«.

Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt

Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;

A szerkesztő urak, e fehér négerek,

Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.

Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután

A férfi-iró, ez utolsó mohikán!

Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,

Kihullt kezéből a mindenható sulyok.

S ime, mint von s hódit a szellem ereje:

Szobaleányom is írónővé leve...

Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind

Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.

De a verset, lyrát megtiltottam neki,

Azt irok én; - őtet a próza illeti;

Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,

Hasonló állású személyeknek elég.

Különben, használom a szerkesztés körűl,

Ha majd a »Hölgyderü« világ elé kerül;

Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,

Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!

Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet,

De ép olyan fontos kérdés a viselet;

Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott,

Hogy elvettük végre tőle a kalapot!

Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb,

Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!

Ki most az utcán a másik után megyen:

Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.

Részünkre minden perc több-több előnyt csikar;

A pórias csókot száműzi a szivar...

Sok előitélet elmúlik és kivesz...

A házas életben sincsen már annyi fesz...

Mindezért küzdök én, mint egy nődalia,

Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!

De semmi nem képes megtántorítani...

Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!

Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház

Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;

Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,

Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;

Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek,

Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;

Este a konyhában s a kertben alszik el,

S gondot rájok csupán a jó Isten visel...

De kérdem én, hogy e magas tulajdonok,

E fényes égi láng, mely keblemen lobog,

Azért advák-e, hogy nagycélu életem

Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?

Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az:

Hogy ez az ember is örök zsémb és panasz...

Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,

S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!

De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem...

- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!

Heves, komor s gyakran elzárkozik magán...

Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.

Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől:

Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;

Azon más semmi, csak halálom lenne gát!

Hanem már késő van... virad... jó éjszakát...!