KÉT MADÁR.

Két madaram volt: az egyik fehér,

A másik fekete;

Két madaramnak bizalom vala

S ifjuság a neve.

De itt hagyának...! s oly rideg vagyok,

Minő a puszta ház,

Hol nem lakik nyájas galamb, sem a

Vig fecske nem tanyáz.

Ifjúság, ifjúság... gyors fecske, te!

Szárnyad hová ragad?

Hát elvivéd éltemtől ily korán

A szép meleg nyarat?

Nem látlak fényes villámok között

Vigan cikázni fenn...?

Nem látlak többé mélységes habon

Elcsapni hirtelen!?

Ah, véled minden, minden oda van...

Virág, dal, szerelem!

Fájó borongás emlegetve az

Elmultat szüntelen;

Hull a barna fürt, az arc pírja vész...

S az élet átkaúl:

Nem akar a lélek vénülni, sőt

Új meg új lángra gyúl.

Ifjúság, ifjúság...! gyors fecske, már

Ha elmenél magad:

Minek vivéd el, mért nem hagytad itt

A másik madarat?

Elszállott véled a fehér galamb,

A nyájas bizalom,

Ki olajágat horda nékem a

Világból egykoron.

Mint a futóborostyán átölel

Élő fát és romot:

Az emberekhez lelkem és karom

Forrón ragaszkodott.

És most kerűlöm őket... borzadás

Fut végig lelkemen:

Hogy e mosolygó hóhérok keze

Fogja be majd szemem.

A két madár örökre elrepült...!

Mellettem ki marad?

Az életben, ha már gyönyört nem is,

De fás nyugtot mi ad?

Föl, föl munkásság s életküzdelem!

Rengjen zajtól a ház:

Ha benne többé nincs fehér galamb,

S víg fecske sem tanyáz!