KÉT MENYASSZONY.

Gyors ladik repűl a Balaton

Habjain virágvasárnapon;

Parthoz úszik játszi habfodor,

Habfodorra dőlve fűzbokor

Jó barátok, - két halász-legény -

Szívökben még ifju érzemény,

Úgy eveznek a habok felett,

Hogy dalolnak édes éneket:

Lány-kebelben vajjon él-e szív,

Hű halászhoz aki volna hív!?

És midőn a fűzes árnyiról

Édes ének hangja visszaszól:

Meglepetve hallja mindenik,

- A viszhang Tihany fokán lakik -

S oly csodásan hangzik e fölött:

Bús magányban él az árva szív.

Hű halászhoz, aki volna hív!

Hang után a sajka partra köt. -

Piros pünköst délutánja szép,

Csónakon a boldog ifju nép,

Jó barátok, - két halász-legény -

Szívökben szerelmi érzemény,

Úgy eveznek a habok felett,

Hogy dalolnak édes éneket;

Berki viszhang is velök vagyon:

Dallos ajku szép két hajadon;

Szőke egyik s tisztakék-szemű;

Barna másik; - szőke, barna hű.

Mély habon törékeny sajka bár:

Rajta boldog két szerelmi pár.

Fölemészté önmagát a vész. -

A leáldozó nap szánva néz

Széjjel a vert hallgatag mezőn,

Melynek éke eltiporva lőn.

Zúg a tó, zúgása gyászt beszél,

S míg a part torúlt fövényinél

A haboktól tört halász-ladik

Hulladéka partra hányatik,

Sírva szólnak jámbor részvevők:

Oh mi kínos véget értek ők!

Hullám-sírba szállni ah mi gyász!

Csendes álmot, két ifjú halász!

A koporsón leng a szomorú

Rozmarinból fűzött koszorú;

Sír felé, mely végnyugalmat ad,

Gyászkiséret csendesen halad.

Lány-barátok gyámoló karán

Kedvesét kiséri két leány:

Ah! a barna hangosan zokog,

Tán a hű szív megrepedni fog?

Míg a szőke hó-arcúlatán

Köny sem ömlik a halász után.

Látja a nép, s mondja szüntelen:

Nem siratja őt a hűtelen! -

S földi baj hová pihenni tér,

Végre a nép sírhalomhoz ér.

Most az első sírgöröngy lehull...

S tört fohász kel a nép ajkirúl. -

Ajka reszket... szíve elszorúl...

S barna mátka gyám-karokba hull;

Száraz szemmel néz a szőke lány

A kiszenvedt hű halász után.

Látja a nép s mondja szüntelen,

Hogy nem szánja őt a hűtelen!?

Szép szeméből folyva bánatár,

Sírhoz a jó barna lány kijár;

Könnyel a virágot - úgy hiszi -

Rajta nem sokáig öntözi.

És a szőke oly ritkán megyen,

Akkor is csak titkos éjfelen:

És a nép még mondja szüntelen:

Elfeledte őt a hűtelen!!

Messze tájon, bár körűltekints,

Egy virág, egy fűszálacska nincs.

Zúgva, - mint egy óriási kar -

Hómezőt ölel fel a vihar.

Sírhalmot, mely hóval födve van,

Igy szeretnék látni untalan,

Gyász-fehéren, mint az arc s kebel,

Hant alá kit most temetnek el;

Színtelen legyen, s kopár a hant,

Hogy ne mondjon többet, mint alant,

Mert csak szép hazugság a level,

S a virág, kit fájdalom nevel. -

Bús szemed könyűje, szép leány,

Hull-e még a jó halász után?

Nem!... hisz a szív bármily jó legyen,

Fáj, - de fájva függ az életen.

Kétszer zöldűl már a sírhalom,

S emlékezet lett a fájdalom. -

Mégis él az emlékezet,

Lányka, mely a sírhoz elvezet?

Csendes álmot, két szegény halász!

Szőke, barna lánynak gondja: nász;

Kék köntöst ölt fel mosolygva ez;

Szőke testén hófehér a mez,

S két menyasszony szívesen megyen

Esküvőre a nászünnepen.

S míg a barna láng-szerelme szól

Mátka-léte boldogságiról,

Hant alatt lel néma, halovány

Síri vőlegényt a szőke lány. -