Két mozdulat

Szemed két kihúnyt csillag.

Szádon Isten pecsétje.

Arcod: foszló finom köd,

Alakod: alig-pára,

És egyre távolodsz,

S én: emlékezet szegénye

S reménység koldusa

Nem látok vissza elmult életedre,

S nem látok előre a túlvilágba.

Piroska, drága...

Kék áldozati füst,

Alkonyi égen arany-lila felleg,

Örök-illatú pára - -

Én nem emlékszem a szemedre, szádra.

Hát fontos volt nekem

A szemed, szád, az arcod, alakod?

Mi volt nekem?

Csak drága ráadás volt

A lelkedhez minden mozdulatod.

Mikor, mint roppant fényesség elől,

Tenyereddel fedezted arcodat

- Meg ne vakulj -

Ha párbeszédeinkből kicikázott

Egy Istensímogatta gondolat.

Vagy mikor ujjad szenteltvízbe mártva

Felém közelítéd,

S rebbenve írtad sötét homlokomra

A megváltó kereszt kicsi jelét.

Ha majd a „test feltámadásakor”

Az Isten feltámasztja alakod, -

Nekem nem kell egyéb

Lelkedhez drága ráadás gyanánt:

Csak ez a két

Kicsi rebbent-madár-mozdulatod.