Két nyári vers

A rossz szellemtől megszállt szép leány

az ágyban fekszik és vacogva reszket;

ifjú barát mellette, halovány,

exorcizálva hányja a keresztet.

A pajkos úrfi egy zúgban kacag,

vakít nyakán a fodros csipkegallér.

Bőg a vénasszony: »Egy misét, Jakab!

Többet ér az üdvöség, mint a tallér!«

Káromkodik a gazda s nem felel

(Phü! mennyi baj: szárazság, sáska, patkány...)

- Ottfön az égen nagy nap ünnepel.

S a kövér kandur nyujtózik a padkán

A gonosz úrfi esztelen kacag.

A barát arca lángol ijedt tűzzel:

a rossz szellem szerelmes szavakat,

vad szavakat mondat a gyenge szűzzel.

Vasárnap napja hullt az udvaron

magányos asszony ült a pitvaron.

Künn minden árnyék fénnyel volt lyukas

szeletlen rekkent a szőllőlugas

s oly búsan csüggtek rózsák, dáhliák,

mint Krisztus sírjánál a Máriák.

A patakot is látni lehetett

a patakban nem sok víz lehetett

könnyért epedt a lomb a bokrokon,

mint temetés napján a sok rokon.

Az asszony szíve halkan, únva vert

a toronyóra zengve ráfelelt:

bút vert az asszony szíve, bús magányt,

a toronyóra álmos délutánt.

Ó örök őrlő, szomorú malom!

Városban bánat, falun únalom.

Ó hogy áthevül minden vánkos itt

s minden pongyola lekivánkozik

a mellről, mint virágról a szirom!

és kéjbe kókkad minden liliom!

A kert alélt, az asszony ásitott,

szellők se borzolták a pázsitot.

Az asszony fölött az únt óra tellt

s eszmélet nélkül lihegett a kert,

mivel az Isten forrón rálehelt.