Két paródia

Úgy ült le, mint ki nem tud zongorázni,

szerényen elfogódva, mint a kezdő

fiúcska, ki nem érti, mit jelent

a szárnyas zeneszörny, s megigazítja

műértő kézzel a zongoraszéket,

hogy bizton álljon, mint a nyaktiló-pad,

mert ami jön, az ősi Rend maga,

oly ércszilárd, mint a Halál s az Élet,

min változtatni nem lehet soha: -

akkor azután acélbillenéssel

beleüt a billentyűk végzetébe

s minden fogása-markolása: Tett.

„Édes” - még most is illik rája: „Édes”,

hogy fekszik itt az érdes lepedőn,

kissé unottan, kissé epedőn,

és szalmasárga ujját a szegélyes,

nagy szemfedőbe fúrja, és igéző

arccal fogadja a Halált, a Hősét,

mert mostan is Bor ő és most is Bőség,

az Élet Kútja, Kancsó és Színésznő,

hogy kissé lámpalázasan, remegve

tanul bele e roppant új szerepbe,

s játszik, előbb zavartan és fehéren

a furcsa, fényes-fényes premièren,

de ferdült szeme nem néz többé vissza,

mert itt a Végtelenség a kulissza!