KÉT RÉGI KÖLTŐ

Zord énekes, borongva ünnepellek,

Alélt idők felém rémlő kolossza,

Az ős magyar síkságon antik Ossa,

Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:

Villámaid tüzétől csillagozva

Erőt tanúl a halk utód kobozza,

S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt

Estéid kedvét, míg csöndben borozván

Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:

A bús magyar szók, sok kevély oroszlán

Magányod vén barlangján, Dániel!

Vitézem, ó, te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Ó, látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt, és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!