KÉT SZOMSZÉD VÁR.

Két vár áll a rengetegben,

Ember és zaj messze tőle;

Árnyas erdő vette környűl

S bűvös tájnak halma, völgye.

Hol sokáig él a harmat,

Cseppje ifju, fénye tiszta;

Nem szivják a nap sugári,

Honnan jött, az égbe vissza.

Érez és lehel virág, lomb...

A patakban pezsg az élet;

Hall a föld; a bérci visszhang

Egymagával beszélget.

Fényes árnyak tünedeznek,

Mint a szellő elsuhanván;

A forrásnál lágy kacaj zeng

Láthatatlan lények ajkán.

A leomló zuhatagnak:

- Vonva a nap tört sugára -

Boltos ívét a szivárvány

Mint varázskaput kitárja.

Cseng az édes illatos lég,

Lomb és szellő játszva lebben,

Tündérek tanyája a táj; -

S a két vár a rengetegben

Bájos tündér által épült

Csendes, titkos éjszakákon,

Midőn hallgat s meghal a föld,

S a halandót nyomja álom.

Aki jár a hold világán,

És fellegbe, habba tűnhet,

Kit a liljom szirma megbír:

Mért alkotna földi művet?

A tündérnek két leánya

Volt, halandó földi lénytűl;

Életök félhalhatatlan...

- A két csarnok nékik épűlt.

Hogy ha már a földiekhez

Kötve vannak: nyitva lenne

A két vár a két leánynak,

Vigalomra, védelemre. -

Zöld halomtetőre épült,

Hol a szűk völgy keble tágúl,

S oly közel, hogy a madár-szó

Áthallatszott ablakábúl.

Ablakában, csarnokában

Láthatatlan hárfa zendűl,

És beszélnek a virágok

Boldogságról, szerelemrűl.

Csarnokában nincsen éjjel,

Élet árad, úszik a fény;

Felkél a szobor helyéről,

Kőmellébe vér szökelvén.

Ilyen a tündér lakása,

Fényes zengő csarnokával;

Honnan egymást látogatni

Keskeny völgyön lengnek által.

Egykorúak és egyenlők

Úgy kellemre, mint alakra;

És hogy egymást mint szerették,

Példa rá az életalma.

Egy-egy almát adva nékik,

Monda anyjok: e gyümölcsben

Éltetek van rejtve, lányok!

Őrizzétek gonddal, épen.

És a drága életalmát

A leánykák megcserélték, -

Jobban biztosítva hivén

Egyiknél a másik éltét.

Ah! de ha szerelmi ügyben

Magok közt a halhatatlan

Lények közt is meghasonlás,

Féltés, boszu, és harag van!

Lesve délceg szarvasokra:

A vadonban szép vadász járt;

Híves fűben és csalitban

Vesztegetvén hajnal-álmát.

S hajnal álma nem veszett el...

Szerelemnek lágy ölében

Álmodott a boldog ifjú

Édes álmat, kéjben, ébren.

Pillanatra látta egymást

Tündér és vadász az erdőn;

S a rövid találkozásból

Hosszú, forró szerelem lőn.

Csendes a táj, nyugszik a vad, -

Nincs az ív idegje vonva;

Szép tündérrel kéjelegni

Jár az ifjú a vadonba.

Most a szellős halmokon, vagy

A forrásnál jönnek össze;

Majd a titkos völgylugasban,

Mely lombjával elfödözze.

És a boldogok között még

A neheztelés is édes;

Mert gyakorta ment panasszal

Mind a kettő kedveséhez.

Volt, hogy egyik nem jelent meg,

S úgy epedt a más miatta!

Ez feledte amit igért, -

Az szavát is megtagadta.

A tündér panaszkodott, hogy

Kedvesét nem látta régen!

Pedig nála volt az ifjú...

- A boldogság feledékeny?

Ah! kellemre és alakra

A tündérek oly egyenlők!

A vadászt ketten szerették,

S ő szerette mind a kettőt.

S feddhetetlen mind a három!

Hű szerelmén a vadásznak,

Titkolózván, a leányok

Öntudatlan osztozának.

Miglen egyszer, a lugasban,

Melybe árnyat búja zöld vet,

A kedvessel andalogva...

Meglepé a hölgy a hölgyet.

Kín, harag gerjed szivében,

Féltés és a boszú lángja!

S testvérének drága élet-

Almáját a földhöz vágja...

S míg a halmon a gyümölcsből

Terebélyes nagy fa támadt,

Bíborszínü fényes alma

Lepve rajta minden ágat:

A tündér alakja mint egy

Rózsafelhő szerte foszlott...

Megrendült a vár alapja,

S összedőlött csarnok, oszlop. -

Ott van a két rom... felettök

Törpe gyertyánbokrok állnak;

Nevezvén a népnek ajka:

Leányvárnak, kecskevárnak

Mert a tündér, aki bűnt tett,

Hogy az almát földre dobta:

Eltávozván a romok közt

Jár-kel éjjel nagy kopogva.

Kecske lőn a vétkes tündér,

Bűneért és bánatában,

Mert a szép vadász szivében

Iránta nagy változás van.

Kit birhatna: elfelejti,

S vonzódást a holthoz érez;

Hű, merengő fájdalommal

Jár a tündér-fa tövéhez.

Sok szerelmes nézi e fát,

Bűvös almát szedni vágyik;

Úgy az, akit szíve óhajt,

Híve lenne mindhalálig.