KÉT TESTVÉR

Van énnekem egy kedves cimborám,

Talpig derék, becsűletes fiú;

Midőn szomoruságnak szele fú,

Vidámság köpenyét akasztja rám.

Ha nemzetem sorsára gondolok,

S szivem szorítja fojtó sejtelem:

Az én kedves pajtásom ott terem,

És szól, hogy ez nem férfias dolog;

Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,

Hogy majd idővel másformán leszen,

Az ég kegyébe ismét fölveszen,

És, minket árva népet, megsegit.

Ha szerelem bújában epedek,

És a lemondás már-már főbe ver,

Az én kedves pajtásom nem hever,

Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.

Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;

Ámbátor az most rám nem is figyel,

Ki szerelmem tőkéjét vette fel,

Majd megkerűl még tőke és kamat.

S ha eszmetársulatnál fogva itt

Eszembe jut borzasztó pénzügyem:

Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,

Számomra is megnyitja markait;

Azt mondja, hogy még megjön az idő,

Hol fűtetlen szobában nem lakom,

Ha szűk udvarra nyíló ablakom

Tábláin a tél dérvirága nő. -

Az én kedves pajtásom így beszél

Kimondhatatlan barátságosan,

S lelkemnek oly széles jókedve van

Bút, bajt felejtető meséinél.

E jó fiúnak egy rosz bátyja van,

Igen komor, goromba férfi ő;

Ez a rosz bátya mindig közbejő,

És fölpofozza öccsét csúfosan,

S tőlem kegyetlenűl elkergeti.

Levert kedéllyel ballag tőlem el,

De újra jő, vigasztal és ölel

A jó fiú, ha szerit ejtheti.

Tudjátok tán, s fölösleges a szó:

Ily jóbarátomúl kit bírok én?...

Vigasztaló pajtásom a remény,

S komor, goromba bátyja a való.