Két vers Kuncz Aladárhoz

Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér

márványtömbjeiből kellene szobrodat

vésnem, – elnyugodott, drága nemes barát –

úgy mártom be ma tollamat

s pillanatra megáll fulladozó szivem:

érdes emberi nyelv sziklakemény, komor

ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,

hogy bár körvonalakban is

megjelenne finom-rezzenetű szemed,

homlokod delejes íve s a ritka haj

édes fürtjeivel, selymesen és puhán?

hát keskenyvonalú, lezárt

ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem

itt alakba zenés lágy mosolyával és

minden titkokat oly biztosan átfogó

s hirdető nagy igéivel?

s hol marad buzogó melled erős, meleg

dobbanása, kezed száz remekelt piciny

lendülése, melyet Petronius borult

szemmel látna s irígykedőn?

S szellemed pazarul csörgedező, hideg

kristályhabja hová sikkad e tömbökön?

nagy szived suhogó, förgeteges szelét,

villám-gúnyod acélnyilát,

gyermek-hangulatod türkiszlángos egét,

mely baráti beszéd napsugarával oly

egyként záporozott mindegyikünkre – mily

jel jelölheti szobrodon?...

Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró,

zúgva-zengve repül, pattan a törmelék,

véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő

porfinom szeme, mint a liszt

s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt

márvány-terve, gigász oszlopa megreped,

kőforgácsra szakad minden anyag s a szó

felzokog, mielőtt kimúl –

hétszer harcba fogok: pár maradék szilánk

hátha létre idéz elpepecselt, finom

domborműben. – Az is meghasad s romok

szennye közt maradok magam.

...S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,

százféle faragott, omlatag és zilált

márványtönk tetején szellemed élni kezd,

szóba, kőbe nem önthető

szépségében, – a menny étheri árama

reszket át a szobán – s meztelenül csupán

lelked él: anyagot nem viselő, szabad

lelked, mint a virág szaga,

mint a csendbemerült szók rezegő s örök

zöngehangja a szív mély rezonátorán,

mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve,

mely a titkosölű, havas

márvány legközepén szunnyadozott soká

s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös

pompa színeiben s fellobogó ezer

gyertya fényerejével ég...

Bocsásd meg nékem, édes Aladár,

hogy szép szavakba próbálom beszélni,

amin ma is zokognom kellene

s amin zokogni már-már nem tudok.

Augusztus vége. Transsylvániára

lassanként őszi felhők csüngenek,

zord díszletek bizarr tragédiákhoz

s a gyér futóka rőtes levelére

örökké tartó, vén eső pereg...

Immáron ötvenhárom napja, hogy

kicsiny országunkból kivándoroltál.

Immáron ötvenhárom napja, hogy

lehajtott fejjel járok, terheket

cipelve döbbent, fáradt lelkemen

és megrázkódva olykor meg-megállok,

mint vak koldus, akinek botja vége

gödörre bukkan ismeretlen úton.

...Mindennap négyszer elmegyek lakásod

előtt, a Fürdő-ucca szögletén

s elgondolom: most felmegyek megint.

A szolgáló kinéz s megkérdezi,

mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,

s belépve újra ott látlak nyitott

könyvvel, papirral sűrün elborított

asztalod mellett s meghitten fogadsz:

Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!...

A kávéházban üldögélve, míg

kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda

s az üvegen száz vízcsepp folydogál,

hosszú órákig várom, hogy benyitsz.

Eljössz, tudom, csak mindíg várni kell,

eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,

bontani kezded szürke gyapjusálad

s mellém telepszel: Mi hír, öregem?

– S miért ne lenne egyszer újra így?

Mi az a percnyi, végzetes titok,

lényegtelen, parányi változás,

ami miatt régóta megszokott

kedves dolgok nem térnek vissza többé?

Igen, tán rémlik, rémlik valami

avittas, álmos Hamlet-monológ,

mitől zsibbadtan meg-megáll a szív

és szédületbe tántorul a fej:

Halál... elalvás... Pincér, fizetek!

...S hazafelé is véled indulok,

pislákoló fénynél, a halk esőben.

Hangos viták közt érkezünk haza,

megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak

s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.

S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt

feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,

lehúnyt pillával, nyirkos nagy sötétben

a föld alatt, a bús eső alatt

s hideg kezedre, szádra víz szivárog.

Megértem: többé nincs mit várni rád.

És nincs miért vídámakat beszélni.

És nincs miért több verset írni. Nincs,

Többé nem hallod és nem olvasod,

dícsérő pillantásod nem jutalmaz,

tükörben többé nem próbálhatom

mozdulatod lopott utánzatát

s egyáltalán – – oly messze vagy, olyan

érzéken túli, hűvös távlatokban,

dimenziók határain kivül,

mint életem mély, gondtalan bizalma,

mint gyermekségem kendő-lengetése,

mint félálomban csókolt régi csók.

Megindul újra könnyem. Fuldokolva

kereslek, hol vagy? S hol van életem?

S szeretném nevedet oly rémülettel,

oly vad erővel felüvölteni

az éjszakának bús esőt szitáló

sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,

velőt-rázó iszonyú hördüléssel,

hogy hasadjanak szét a fellegek

és induljanak meg a csillagok

s halld meg te is fényévek távolában,

planéta-pályák száguldó ivén! –

S azután csuklón összehullva ott

a döbbenetes éjszaka hideg

csöndjében, hátha felfogom, mikor

nagy messziről, vagy tán egész közelről

szelíden, halkan-halkan válaszolsz...