Kettőnkről írom

Jaj, szép így menni, ketten, szótlanul.

Hagyni, hogy hívjon puha pázsit-párna,

s nem ülni le –

koszorút kötni ezerszín virágból

és nem tenni fel egymás homlokára.

Jaj, szép így menni, ketten, csöndesen.

Némaságban nem lenni más,

mint vágyakozó, reszkető beszéd,

végtelen, édes csókról-álmodás

és nem fogni meg az egymás kezét.

Most becsukom a kályha ajtaját.

Most darabig

elhalkul a tűz zenés zümmögése.

A falakon táncoló lángkoboldkák

eltünnek, eloszolnak

az éjszaka torka mögött

és csönd lesz és sötét,

nagyon sötét!...

De a kályha csak izzóbb lesz belül,

a mélybefojtott lángnyelvek robognak,

a fény tobzódik, őrülten, merészen,

megirigyelve a poklok zaját –

s egy alkonyon

kirobbantja a kályha ajtaját.

Kis kapu alján

csókos az est.

Kis kapu alján

senki se halvány,

senki se rest.

Drága tavasz-vágy,

drága, de szűz –

Múlnak a percek

s halkszavú herceg

álmokat űz.

Jaj, ha nagy álmom

meg se lelem,

s mindennek vége, –

kis kapu képe,

jössz-e velem?