KEVEHÁZA

Mért vijjog a saskeselyű?

Mért szállong a turul s ölyű,

Hadintéző, baljós madár,

Széles Dunának partinál? -

Azér’ vijjog a keselyű,

Azér’ szállong turul s ölyű,

Mert holnap ilyenkor, halott,

Százezrivel fog veszni ott.

Széles Dunán túl és innét,

Nem gyűl hiába ennyi nép:

Túl napnyugat, innen kelet

Néznek kemény farkasszemet.

Áradj folyam, ma vízözönt,

Holnap habod vértől kiönt,

Holnapután könny neveli:

Anyák keserves könnyei.

Nem áradott meg a folyó,

Megússza bármi kis hajó,

De túl Makrin és Detre szász

Gond nélkül vígad, éjszakáz.

„Itt a kehely, igyál, kocints!

Huntól ne félj: hajója nincs.”

Cseng a pohár, és Százhalom

Egy messzedöngő vígalom.

Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél, sisak, kézíj, tegez.

Alán, herul, gót, longobárd,

Szürr, kelta hozza táborát:

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

„Itt a pohár: igyál, kocints!

A hún elűlt: hajója nincs.”

Makrin kiáltja: „Tölts belé!”

Mig Detre járja kétfelé.

Ne bízakodj’ el Detre szász!

Te római, jobban vigyázz;

Tánc és ital megárt, ha sok:

Kerted alatt a farkasok.

Kelen táján, a hegy megett,

Borúlni látom az eget;

Kelen körűl setét a föld,

Mozdúlni látom a mezőt:

Minden porszem egy-egy vitéz,

Minden füszál egy kelevéz,

S a hűvös éj hő szellete

Százezerek lehellete.

Kemény Keve ott a vezér,

Hadával ím a parthoz ér;

Széles a víz, mély a folyó:

Nincs rajta hid, nincsen hajó.

S hid volna bár: ledűlne az,

Hajó volna, elűlne az,

Ennyi sok nép amerre lép,

Hajlik a part, miként a jég.

Parancsolá hún fejdelem:

Minden tömlő üres legyen;

S mit ő kiad, mit ő beszél,

Nem tréfaszó, nem puszta szél.

„Igyál, igyál, te vén Duna!

Nem ittál ennyi bort soha;

Igyál és tartsd nagy hátadat:

Szállitsd keresztül a hadat.

Sötét az éj: elig-elig

Hogy a vizfény fehérelik;

Csendes a táj; alig-alig

Hogy a folyamzugás hallik:

De majd a víz jobban zubog,

Majd elborúlnak a habok:

Komor felleg, gyászfeketén,

Úsz a folyam terűletén.

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával igy átalkele,

Miért a hegy, miért a sik

Kelenföldének mondatik.

„Lassan, fiúk! lábujjhegyen!

Amerre a Duna megyen.”

És halkal, mint az éji köd,

Ereszkednek a part mögött.

Nem gondolá Makrin vezér,

Hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tüz van, tüz van! - de aki fut,

Lángok közől kardélba jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város, Potenciána.

Kő nem maradt másik kövön,

Nem csecsszopó anyaölön;

De távol még a völgyi harc

Fel-felsivít, meg elviharz.

A zagyva nép, kevert tömeg,

Egymás szavát nem érti meg:

Barát baráttal szembe ví;

Gót és alán és római.

Ó, bár fedezné még sötét

A hajnalcsillag üstökét!

Ó! a nap is bár még soká

Emelné fényes homlokát!

Ne hozna bút, ne látna vért:

Holtak között a hún vezért,

S elképedő, bomlott hadat,

Mely győzedelmétől szalad!

Kemény harcos a Detre szász:

Nem tőle jött hunokra gyász;

Éles a Makrin fegyvere,

Nem bánta azt erős Keve;

Őtet, - hadúr akarta így! -

Húnok közől sebhette íj,

És elborítá szertelen

Nyilzápor a vak éjjelen.

Melyet midőn a hegytetőn

Jó Detre szász eszébe vőn,

Mint hullámot a sziklagát,

Visszanyomá futó hadát.

Kezében a nagy dárdanyél

Keresztbe fogva nem henyél:

Egy vége szúr, más vége üt,

Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.

Sokat leölt az éji harc,

Porba borult sok büszke arc:

De, mint hullám hullámra kél,

Jár a halotton, aki él.

És bár a holtnak száma nincs

Az élőknek egy híja sincs,

Mindenfelől a hegyközön

Új had tolong, új népözön.

Hej Béla, most, hej Kadosa,

Kemény tánc lesz ez a tusa!

Barna hajú szép hunfiak,

Mi haszna még a gyors nyilak!

Bár tőlük a nap elborul,

Tárnokvölgye bealkonyul:

Zászlótokon lecsüngve áll,

Nem repdes a turulmadár.

„Előre hún, Nimród fia!

Meg kell nekünk itt halni ma:

A vészbanyák ott fenn vadul

Csikorganak, s nem jő Hadur.

Előre hát, úgy forgassad

Utoljára kemény vasad,

Hogy sok vitézt küldhess levágva

Szolgáidul a másvilágra.”

Két kézre ví jó Kadosa,

Csillog-villog nagy pallosa:

Körül-körül hős Béla vág,

Omlik-bomlik a sokaság.

De, mint ha ki fövénybe ás,

Hull a porond helyébe más;

Vagy mint a hab meg’ összecsap:

Úgy összefoly megint a had.

Hiába vítt jó Kadosa,

Homályba száll fénylő vasa;

Őtet, kivel nem birna száz,

Lebirkozá vad Detre szász;

Mig Béla hőst a nagy tömeg

Nehéz ostrommal dönti meg,

Mint egy toronyt, mely egyedül

Sokáig állt, amig ledül.

Hej! nem hamar lesz az, midőn

Szilaj ménes fut e mezőn;

Soká lesz, mig új gyökeren

Fű és virág itt megterem.

A széles völgy egy lábnyom: a

Súlyos had óriás nyoma,

Ki egyet toppantott, s ehol!

Egy emberöltő nincs sehol.

Százhúsz ezer jó hún halott

S két annyi ellenség van ott;

Nem ellenség, mind vérrokon:

Vérök vegyest foly a fokon.

Ki a vesztes? ki a nyerő?

Erőtelen mindkét erő,

Győztes, legyőzött, - mint ahogy

Két birkozó egymásra rogy.

Őket, az ég átellenén,

A két hajnal harcban lelé;

S mire megoszlott a csata,

Már visszajött az éjszaka.

A hún, mikép földhöz vert vad,

Pihegve a síkon marad:

Míg Detre és győzelmi társa

Elég erősek - a futásra.

„Hol egy paripa, mint a téj?

Másik fekete, mint az éj?

Kövér, hibátlan harci ló:

Ezt kívánja Hadúr s Manó.”

Ősz Torda im kettőt hozat:

Lobog, ropog az áldozat,

Füstjétől az ég tetején

Piroslik nagy éjszaki fény.

„Szép hún anyák hős magzati,

Ne essetek bánatba ti:

Ármánynak a bosszú elég,

S Hadur mosolyogva néz felénk!

De, mielőtt új napja kel,

A holtakat temessük el,

Nehogy haragja döghalált

Eresszen ránk, ostor gyanánt.”

Táltos szavát igyen veszik -

S a fél tábor temetkezik:

Temeti a másik felét,

Dombbal fedi nyugvó helyét:

Külön-külön egy-egy csoport

Temérdek földet összehord;

Tölcséres a domb, és középen

Sok halott ég máglyák tüzében.

Széles az éj köröskörül,

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben.

Távol ha nézné valaki,

Vélné, hogy a menny csillagi:

Közötte sűrü népgomoly

Sürög-forog, mint hangyaboly.

Szép a halál a harcmezőn,

Valaki ott meghal dicsőn:

Bajtársi őt pajzson viszik,

Ijját, tegzét mellé teszik;

Mellette bárdot, kelevézt

Fényes, fehér tüzláng emészt;

Három követ, s azonfelűl

Halmot raknak reá jelűl.

De hős Kevét nagy sokaság,

S Bélával egyben Kadosát,

Az ország utjához közel

Egy domb alá temette el.

És a halomtetőre jelt

Magas kősziklából emelt,

Mig ajkain a tenger népnek

Búsan búgott lassú gyászének.

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.

Év, év után gyorsan lejár,

Jő-megy mikép vándor madár;

De egy sem költi fel Kevét, -

De egy sem oltja ki nevét.

Harmadnap a hunok hada,

Mint új vihar, feltámada;

Harmadnapon kürtödbe fúsz

Torda fia, hős Bendegúz!

Zászlóidat a keleti

Szellő vígan lebegteti,

Hogy a turul repdes belé -

Nyugot felé, nyugot felé!

Nem messze van már Cezumór,

Ott éri ő Makrint utól;

Hadával a Hunbércre hág:

Onnan zúg le a sokaság.

A déli nap megváltozik,

Fényében megfogyatkozik.

Elrejti szép ábrázatát:

Ne lássa e szörnyű csatát.

Fényes delet éjszürkület

Váltá fel a küzdők felett,

Rémes homályban dúl a harc,

Haragosabb lesz minden arc,

Ám isten úgy akarta, hogy

Az ellenség ritkulva fogy,

S hegyről alá vérzuhatag

Hömpölygeti a holtakat.

Szórja nyilát hős Bendegúz,

Ivet nem is hiába húz;

Csörög-csattog szélvész gyanánt,

Kardot nem is hiába ránt.

Kardjával ő Makrin fejét

Irgalmatlan repeszti szét;

Míg gyors nyilát az ívnek hurja

Szász Detre homlokába furja.

Utoljára lőn az, hogy ott

Makrinnak a nap elfogyott!

Majd megteli vidám sugár:

De Makrin azt nem látja már.

Ám Detre hős, mint egy bika,

Ha taglót érez homloka,

Megrendűl a csapás miatt -

S kettétöri a vas nyilat.

„Add meg magad, jó Detre szász!”

- Nem én soha, mig élve látsz.

„Add meg magad kegyelemre!”

- Nem én soha, szégyenszemre.

S mint a szelindek hogy forog,

Ha tépik nagy komondorok:

Majd erre, majd amarra csap, -

Homlokában a vasdarab.

„Kár volna még, vitéz, neked

Táplálni éhes ölyveket,

Heverni, mint egy kődarab

S nem űzni el a madarat.

Imhol kezem: fogadd jegyűl

Békében és hadban frigyűl.”

És Bendegúz és Detre szász

Kezet kézben ropogva ráz.

Ott a sereg három napig

Áldoz, toroz, vigan lakik;

Hadúrnak ott hálaadást,

Ünnepeltek nagy áldomást.

Peng a koboz: húrjaira

Harcot idéz a dalia:

Őseiről csatás emléket;

S elzengi - mint én az övéket.