KI A SZABADBA...

Ki a tágas, szellős szabadba!

- Az emberektől elszakadva, -

Föl a halomra, bércre föl!

Hol a lélek szárnyát kibontja,

Enyhül az élet terhe, gondja,

S hévsége nem tikkaszt, nem öl.

Oh, láttam én gyakran ez oromot,

Midőn lángolt, kéklett, borongott:

Ösmérem a zöld halmokat.

Mulattam a vén cser tövénél.

S bokor mellett, mit a kelő szél

Rezzentve, játszva hajtogat.

Im a viszhang, kit játszi gúnnyal

Egyik bérc a másikhoz útal,

Mig elhal a szűk völgyeken.

Im a patak, mely lomb között jön, -

Elvész alóla medre rögtön

S lehull - tajtékba törve lenn.

Ah. mégis új mind e jelenség! -

Könnyed szabadság, büszke fennség

Veszen bűbájával körül;

S mint a fürdő madár a habba:

Az édes, a szent hangulatba

Én lelkem új vággyal merül.

Erdőcsendben dalok csatája;

Szines virág hímezve váltja

A harmatgyöngyös levelet;

Hüvös szellőt érzek fuvalni...

S igaz, mit a szó, csend sugal, mi

Borong, fénylik, - jajong, nevet.

Ha a fa szomszédján erőt vész:

Magasságban, erőben ő lész

A táj csodája, dísze majd;

A zuhogó ár szaggatásit

Gyorsan hegeszti gyenge pázsit;

Ha vész az ág, a törzs kihajt.

A tölgy, mit a nyár lomboz, ágaz,

A kőszál, melynek homlokát az

Ős, nagy idők korma lepi,

A kristály lég, a messze látkör,

A fény, mely a mennyből alátör:

- Mind, mind magasztos, ünnepi!

Oh isten szép, szabad világa,

Igazsággal, fénnyel megáldva,

Kútfejeid mily kiesek!

Hol égő homlokom kihűlhet,

Szivemre száll vigasz s üdűlet:

Én kebeledre sietek!

Ezer csudával íme rakvák

Az ég, a föld, e kincses aknák;

S ha a lélek fenn, fenn ragad,

Vagy a mélység fölé borúlok,

Hogy látok, értek és okúlok,

Ugy boldogít e gondolat!

S mint a buvár, ki hab közé dől:

Él a fennről vitt tiszta légből,

Mig rá mélység s tenger borúl:

Erőt innen kölcsönzök, innen!

S mig lenn futok, küzdelmeimben

Én lábam meg nem tántorúl.