Ki bánt?

Ki bántja a magyar hazát,

Ki a magyart? - jaj neki!

Jaj tinéktek ti hazánknak

Újabb ellenségei!

Tudjátok-e, hogy magyart még

Egy ember sem bitorolt?

Bűntetőnk nem földi ember,

A magunk istene volt!

Régen volt az, körülbelül

Háromszáz esztendeje,

Mikor a magyart Mohácsnál

Elátkozta istene

Elátkozta s megfogadta,

Hogy mindaddig bünteti:

Mig saját javára meg nem

Tanul egyetérteni.

Régi dolog, hogy a magyar

Soha egyet nem értett,

Hej! sokat köszönhet ennek

A török, cseh és német.

Ezért adta istenünk a

Háromszázas láncokat,

S holmi szedett-vedett néppel

Veregette orrunkat.

De azonban egyet gondol

Az uristen odafenn:

“Tud-e már egyetérteni

Az én magyar nemzetem?...”

S ugyanazon hóhérokkal

Verette le láncait,

Kikkel oly soká büntette

A magyar nép vétkeit...

Föláll most a szabad magyar,

S lenézvén hóhérait,

Meg-megrázogatja olykor

Zsibbadt, izmos karjait.

És azt feleli kevélyen:

“Véletek nem harcolok;

Béres hajduim igen - de

Uraim nem voltatok!

Aki rabságomban engem

Bántani mert - gyáva volt;

Az elég szemem fényétől,

Mint napsugártól a folt.

De meg lesz tanitva - ki most

Szabadon megtámadott. -

A magyarok istenére

Aki felszabaditott!”

Így beszél a magyar ember,

Ki habár nem ölt - kiált,

Miként szájas ellensége, -

De a harcra készen áll.

És azt kérdi: ki bánt - hazám?

Hány ellenség háborgat?

Van még egypár csöpp magyar vér,

Élni fogsz, míg benne tart!...