(KI FOGJA MÉLTÁN...)

Ki fogja méltán zengeni érdemes

Honnunk Vitézit, s Nagyjait, a setét

Óság ködéből visszahozván

Léteiket ragyogóbb egünkre?

Egy könyre-késztő nyájas öröm repes

Szívemben a szép hajdaniság eránt,

Mely őseinknek szerte zörgő

Fegyvereit lelapúlva nézte.

Tí Napkeletnek téres határai

Tanúk lehettek, mennyire vitte a

Dölf Szittya Hősink harcra búzgó

Lelkeiket, Ti tanúk lehettek.

Hát nemzetednek dísze, Orondates,

Nagy Dáriusnak számtalan emberit

Miként tiportad porba ádáz

Masszageták nyomodat követvén?

Miként fenyíté dárdavasad halált

Szóró hegyével büszke sorát ama

Még győzhetetlen Támadónak.

Zengjem-e, vagy Te nem ezt ohajtod?

Képzelj egy omló szírtdarabot magas

Bércről virító fákra rohannia

S Gellérd sziklájit bús töréssel

Jönni le a nyugovó födélre.

Így forga hajdan a nagy Atilla is,

Midőn veszéllyel hozta világverő

Hadát az ellenség vidékit

Dúlni, s adó fizetésre készté.

Még Róma gőgös népe is annyiszor

Győző hatalmát rettegi, s kérlelé,

Hogy meg ne szegné a nyugalmat

S ím nemesen könyörűlni kész volt.

Te jámbor Hős, oh Húnyady, a világ

Kínzó Töröknek mennyei ostora,

A gyászos Honnért mint buzogtál,

Mennyi dicső remeket mutattál,

Midőn az álnok Holdfele ránk borúlt,

S kétes veszéllyel támada meg, de ím

Ezen felűl is rút irígység

Vérbe kevert agyarát kitette.