KI MESSZE ÚTRA MEGY...

Ki messze útra megy, bucsúra

Nyílnak meg ajkai;

Kinek tudnék én könyeimmel

Keblére omlani?

Nincs aki bánja távozásom,

Nincs aki emlegetve várjon!

Olyan vagyok, mint a vitorla

A zajgó tengeren,

Amerre a szél karja tolja,

Egykedvüleg megyen;

Hisz tenger mindenütt a tenger!

- És ember mindenütt az ember!

Virágos kertem! csak tetőled

Válok meg nehezen;

Tudom, hogy majd várod tavasszal

Ápolgató kezem!

S jó gazdád a világot járva:

Te boglyós lészesz, mint az árva!

Mesgyéiden a vadfolyondár

Átkúszik szabadon,

Csalántól elnyomatva sinylik

A szegfű s liliom;

Méh, lepke bokrodon le nem lep,

Méh, lepke eltévedne benned!

Az árnyékos gyepágy magában

Felmagzik, elvadúl,

Hol tarka álmaimmal élek

Megháborítlanúl,

S zománcot nyér a játszi képek

Fényétől a szinetlen élet.

Jaj annak, aki már nem érzi

A könnyek gyönyörét,

Szemem harmatja oly üdítőn

Foly e magányba’ szét,

Nem mutatom azt a világnak,

Hisz még bolondnak mondanának!

Mivelhogy tenger a világ, s a

Szív egy kicsiny sziget,

Mely háborgást lát csak körűle

Vagy sivatag vizet;

Zúg a tenger, - s rá gondja nincsen,

Mi történik a kis szigetben.

Nem várom én, hogy nyilt virágod

Legyen kórók helyett,

Megyek kis kertem! míg fehér hó

Borúl reád, megyek!

Mint a szülő, ki útra készül:

Elszökik alvó gyermekétül!