KIDALOLATLAN MAGYAR NYARAK

Vajon örökre így maradnak

Kidalolatlanul, rejtetten

Dalai a hű, bánatozó,

Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Itt a néma kínszenvedésnek

Makacs ajka minden beszántás,

Elhamvadt könny a szik-föld pora

S minden nyár-nap egy halott ének.

Ki ért a halott-támasztáshoz,

Ki érti a jajos barázdát

S ki érti az ős, nyári Napot;

Amikor gúnyosan leáldoz?

Én ébresztgetem megbomolva,

Fejem nyugtatván ó nótáin,

E földet és úgy megölelem,

Haként az én szivem volna.

S úgy áldozom Jézussá nőve

Kincseim e szegény nyarakra,

Mint Jézus az ő bocsánatát

Csókokkal vétkes, titkos nőre.

De hát örökre így maradnak

Kidalolatlan kegyelemmel

Dalai a hű, bánatozó,

Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Járom a mezőt, járva-járom,

Ezernyi nyár leigázottját,

Ős bánatát esengve lesem,

De a nótáit csupán várom.

Sír szélén állok: nézzetek meg,

Magyar nyarak bennem alusznak

S örök, nyári titkot ástok el,

Majd, amikor engem temettek.