KIES ŐSZ

Még nem hallom a pacsirtát,

Mely tavaszról zengve hírt ád

S égbe fúrja énekét;

A nap, a föld édes-ketten

Nem mulatnak önfeledten,

Váltva csókjok melegét.

Ősz ez! ősz ez!... mindhiába

Tűz virágot gyér hajába,

Színli csalfán a tavaszt;

A mezőt bárhogy ruházza:

Szebb időnek rémes váza -

Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,

Fénylik este a mennysátor:

Van hiány már fönn és lenn;

Csillag és lomb egyre ritka:

Őszi hullás fájó titka:

Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba

Borul ismét a fa ága,

S új szerelmet ünnepel:

Kit vidítson meddő éke?

Egy fuvallás... azzal vége:

Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bizzunk e varázsra:

Kész anyag gyűl hervadásra,

Az enyészet gazdagul,

Fű-fa zöldje azér’ hajt csak

Hogy, mit sírva megsóhajtsak,

Több legyen majd, ha lehull.

Mit remegsz? él, bár lekötve

Szunnyad olykor téli nedve,

Természetben nincs halál;

Nyúgalom csak mély alélta,

- Mindig új az ősi példa -

Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábit

S el-elrugja csalvirágit:

Termő-elve ép marad;

Legjavából nem fecsérel, -

S mely gyümölcsöt ápol, érlel.

Ád az Isten új nyarat!