Kifakadás

Biz én nem is törődöm már,

Akárki mit beszéljen.

Gyakran rúgást ejt a szamár

Becsűletes személyen,

És jámbor is járt ott, ahol

Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felőlem mond,

Mind szél után bocsátom.

Volt mindenkor s lesz is bolond;

De volt s lesz is barátom.

Béhúnyom hát fülem, szemem,

Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?

Szándékomból ki zár ki?

Amint vagyok, maradhatok

Oly ember, mint akárki;

Ebnél külömb sok címeres;

Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,

Kottyfittyre nem szorúlok.

Helyén van még az én eszem;

Olytól nem is tanúlok,

Kinek kobakja korpavár,

S a cinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,

Más embernek nem vétek.

Mégis ti, cenkek! engemet

Szitokra felvevétek.

Ha néha én botlottam is:

De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig űl,

Mégis darál felőlem;

Bár engem a jámbor becsűl,

Csijést teszen felőlem.

Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,

Holdtőltre tán észre jő.

[Külömben, akit már elért

Az íly bolondos gomba,

Hiába kűld az orvosért,

Bohó marad s goromba.

No hát! ki azt fel is veszi,

Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemes szívű vagyok,

Mit gondolok paraszttal?

Ha másnak én békét hagyok,

Önnön hitem magasztal.

Így éltem én, így élek is:

Ha több bajon átmégyek is.]