Kihamvadt pipák

Oly nagyon úrrá lett fölöttünk

minden vétek, minden hiba

s öreg magyar lomha szájában

kialudt a cifra pipa.

Falusi estén, kis padon,

minek már füst, minek beszéd?

Húnyt falvak mentén elbolyongok:

be szomorú ez és be szép!

Hejhaj, halódnak ősi álmok,

izmos tervek, táltos mesék

és felgomolygó fellegkárpit

nyomán terül a szürkeség;

szortyogó víg pipaszó nélkül

mormogunk álmos átkokat

s nem füstöl égre vén pipákból

pogányos, ősi áldozat.

Szikrákat horzsolok lelkemből,

ütéstől félve, fájva, bújva,

hogy hátha, az a régi füst,

régi tűz fellobbanna újra,

– de távolról terhes telek

fojtó, fagyos fuvalma száll

s minden szomorgó szép szavam:

viharban gyújtott gyufaszál.