KIKELETKOR. [1]

Keresd fel, kis madár, az elhagyott tanyát!

S dalolja a még kopár berek vidékinél,

Holott szárnya alatt melengetett anyád,

S étetgetett, amig szárnyadra nem kelél!

Ne bánd, hogy a galyon száraz levél zörög,

És rajta a rongált fészek csak alig áll;

Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,

Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.

Vagy elég a bús arc, hogy hütlenek legyünk...?

Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,

Ugy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?

S emléket, multakat pártos homályba vona?

Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!

Dobog, melegszik már a földnek kebele, -

A szellő, mely néha lassudan megcsap ott,

Az eszmélő élet első lélekzete.

Megéled nem soká, és vidám arcot ölt.

De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!

Koszorúzott, ifju halott leend a föld,

S felette szótalan, borongó csend lebeg.

Mitől a természet keble dagad, feszűl,

És széjjel-feslenek a tölgyek bogai:

Az élet s teljesség habzását egyedűl

Tenéked adatott nyilván kimondani.

Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval:

Az élő természet amit némán érez;

Ajakidról a táj ha víg énekszót hall:

Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!