[Kinzott kutyák a klinikákon...]

(Kinzott kutyák a klinikákon, vonitó szegény lelkek,

kamráról kamrára zárva...) A Föld véres börtönében

szétzárt testvéreid jaját hallgatod e csöndes éjben,

tenmagad partjain állva, és lenn megindult a jég már,

lassan huz zengve, ropogva, különös meleg szellők

hajtják, hasadó hangjára felelnek a szerte jajok.

Hajolj lelked korlátja fölé, nézz le a zajló mederre,

hogy usznak és huznak a mélység táblái fulladva, törten,

minden tör, árad, szédül, ki tudja, mit visz, mit nem visz?

Olykor mint fehér szüzet, valamelyik törékeny táblán

egy lengő alakot látsz tovacsuszni, kétségbeesve

int feléd, és már messze száll, meginog, elmerül.

Nyomában az irgalmatlan ár dandára tolong sürüen

egymásra nyomva tördelt jegeit, pajzs pajzs hátán

végtelen had vonulása veszélyes, idegen ég alatt.