KIRAKJÁK A FÁT

A pályaudvar hídja még remeg,

de már a kényes őszi dél dorombol

és kiszáradt hasábfák döngenek,

amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom

néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,

menekülnék, hasáb a vállamon.

A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él

s a felnőttet a bánat fojtogatja;

de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél

s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,

ti fadobálók, akiket csodáltam?

Most mint lopott fát, viszlek titeket

ez otthontalan, csupa-csősz világban.