KIRÁLY KÚTJA.

Mátyás király felől szól a rege,

Aki nagy becsben állt a nép előtt,

Melynél vándor diák, utas, vadász

Képében megszállt, megfordult vala;

S hol a tányér, hol a párna alatt

Sok szép aranyat elhagyogatott.

Ki ösmeretlenül lesé ki a

Hamis birót s huzó-vonó urat.

És volt ijedség, volt hála s öröm,

Annyi szomorú s tréfás jelenet:

Ha végre magát megösmérteté.

A népnek ő ma is nagy embere!

Ő az, kit ajka mindenek felett

Igaz voltáról dícsér, emleget,

És országszerte tettiről regél.

Ha elfelednék is a paloták:

De a kunyhókban mindörökre él.

Kiséretével Mátyás egykoron

Abauj bércein vadászgatott,

A legmagasb hegyen ütvén tanyát.

Mert amit egyre óhajt és keres

Tevékeny lelke: munka, zaj, kaland.

S fölkelvén a vadkergető csapat:

Megzúdult a vén erdő, mint midőn

A lombos tölgyek koronáiba

A szeles vihar belebonyolúl

És kivergődni nem tud hirtelen,

Gúzzsá csavarja bár az ágakat.

Hosszú kiáltás nyult a fák között,

A bérceken kürtszó harangozott,

Előre, hátra ebsereg csaholt.

Éles süvöltés és süket robaj

Veré föl a bérc rejtekét, zugát.

S a rengetegnek öblös kebele

Ijedtében rá viszhangban felelt.

A tanyáikból felriadt vadak

Rakásra hulltak a csoport előtt,

S Mátyás királyon nem tett senki túl!

De amidőn a vig vadász-tanyán,

Ropogva égő tűzrakás körűl

Zöld gyepre csapta a sereg magát,

Hogy kipihenné fáradalmait;

Midőn körüljár a nehéz kupa,

A kövér szarvas nyárson sistereg,

S élénk vitába lép át a beszéd

A nap gyönyöre- s akadékiról:

Mátyás király nem szóla senkinek,

Került, fordult, - s egyszer csak elveszett!

A völgyben egyszerű falvacska volt,

A falvacskában annyi rózsa-arc...

S ő nagyságának tetszett a kaland!

Imígy elhagyván egyszer a tanyát:

Hüvös forrásra bukkant mentiben,

A hegy tövénél, napkelet felől.

És a forrásban ifju pórleány

Bugyogtatá zöld mázu korsaját,

Dalolva tartván azt a víz alatt.

Nyájas szavakkal üdvözlé elébb

És kért azután egy ital vizet,

Az ifju lánytól, deli szép vadász;

S a szép vadásznak az ifjú leány

Szó nélkül nyujtá a hüvös italt,

És minden vére szép arcába ment.

De a forrásvíz el nem olthatá

A vadász szomját, melyben az epedt,

Bámulva a szüz arcát, termetét:

Szemével itta kecseit mohón,

De égő ajka váltig szomjazott...

A lányka olyan ártatlan vala,

Piros kis ajkát csók nem érte még,

S a szép vadász oly szomju, oly heves!

A kut fölé hajolván újolag

Kis korsajával a bájos leány,

Mélázva nézett a fenékre le;

Akkor meglopván a heves vadász:

Általkarolta karcsu derekát,

S piros ajkára hő csókot nyomott.

Aztán, - egyik sem tudta, hogy esett -

A szép leányka ékes korsaja

Véletlenül lehullt és - összetört...!

S ijedtében a völgyi forrás

Azonnal jéghideggé borzadott...!

A szép vadász többé meg nem jelent,

- Elhagyta a vidéket a király, -

A lány pedig, mikép a monda szól,

Könyűs szemekkel, halványan, kijárt

A völgyi forrás mohos szélihez,

Ülvén felette búsan, egyedül:

Hosszan merengett felbuzgó vizén...

Szemében köny, és hű emlékezés,

Ajkán sohajtás, e szótlan beszéd!

S a csendes láz amelytől a virág

Elsárgult, lehullt a forrás körül:

Alunni vitte a sápadt leányt,

Legszebb virágot egykoron...!

Sirhalma ott van a kuthoz közel;

Csendes már a sziv, csendes a vadon...

Csak a forrásnak beszél halk nesze,

De a bú okát nem beszéli el.

A hegy tövén a régi forrás

Királykutnak neveztetik.

És a vándornak, felbuzgó vize

- Mely egykor jéghideggé borzadott -

Szomját megoltja, és fogába üt...

Történetét elmondá a rege.