Kísérő levél borbereki verseimhez

Testvér, aki a lelked ideadtad,

Hogy egésszé tedd az én lelkemet:

A mű, a kettőnk műve szárnyrakél -

S ma titkos ünnepet ül Borberek.

Mert hidd el: reánk várt az ősi erdő,

Reánk vártak a sziklák, patakok,

Szunnyadó lelkük nekünk tartogatták

Mi fedeztük fel, mienk a titok.

Mert ezeréve tartanak a sziklák

Ott néma, komor prédikációt;

De nem volt, aki megértse a lelkük,

S kimondja helyettük a néma szót.

Rab volt a fák, a sziklák lelke, rab volt,

S nem tudta senki, egyedül mi tudtuk.

Mi vagyunk a szabadságharcosok:

Az erdő lelkét felszabadítottuk.

S most végigvisszük kunyhón, palotán,

Ahova bekopogunk: szélvész támad,

S utána talán tisztább lesz a csend,

És talán méltóságosabb a bánat.

De mindegy végül, hogy mikép fogadnak

A kunyhók - és mikép a paloták.

Mi felfedeztünk egy darab világot:

Új Kolumbuszok, új Amerikát:

És az a világ minket ünnepel.

Hallod, hogy harsonáz az éjji szél?

Ma felénk hozsannáz a rengeteg,

És felénk remeg minden tű-levél.

Rajtunk keresztül beszél Borberek,

Beszél fennszóval, beszél a világnak!

Mint a szülők az apró gyermeket:

Mi szólni tanítjuk a Mammuth-fákat!

Emlékszel, Testvér, hogy’ mondja az Írás?

Hogy „a teremtett világ kínjai

Az Istenfiak után epedeznek”.

Most mi vagyunk az Isten fiai!

Testvér, ma Borberekre jer velem,

Ma Borberekre küldd a lelkedet.

Győztünk. Szúrjuk az ősfenyők tövébe

Én a tollamat, Te az ecsetet.