KISFALUDY SÁNDOR EMLÉKÉRE.

Mért könyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?

Néma homályával kit föd előtted e hant?

Kisfaludyt siratod? ne sirasd - nem tünt le örökre,

Keble’ barátaihoz szelleme égbe repült.

Megdallotta a lányt, lányának rózsaszerelmét,

Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.

Zenge a lant, hurján buzdító hangok ömöltek,

S a nemzet fásult keble dobogni tanult.

Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,

És a szelíd István, - s szívök örömre hevült

Éneke megtetszett, - a szentek mennybe ohajták,

Hogy rátüzhetnék a nemes, égi babért.

Most, akiért lángolt, mellette van ifju szerelme,

Líza, - szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.

S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,

Tiszta erényét nem zárja e síri halom.

Fölzeneg a szerelem dala, s a honi szózat a sírban,

És a honnemtő őrködik álma fölött.