KISHEZ

Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,

S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,

Mert azt magában érzi.

A bajnok mosolygva rohan a halálnak;

Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,

Éltét örömmel végzi.

A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja,

Néma falak között hervad arculatja,

Fejét mély gond epeszti;

Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;

Kizárja örömit a ragyogó napnak:

Az áldást úgy terjeszti.

Barátom! érzed-é? Képed festegetem,

De el nem érheti eléggé ecsetem

Az eredeti szépet.

Bölcselkedő Múzsád, socratesi lelked

Mennyei kincseit rózsák közé rejted,

Hogy megfoghasd a szívet.

Te Schiller mélységét, Matthisson himzését

S a tiburi Phoenix magas ömledését

Egy alakban mutatod.

Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,

Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,

S tőreit elszaggatod.

Az észt az érzéshez remeken csatolod;

A csapongó elmét szeliden oktatod,

Mint fellengjen az égen.

Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,

Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja

Mnemosyne keblében.