KISPOLGÁR

Szállt a daru. Tűntén

révedtél mereven.

S csak mormolgattad ülvén:

az ott a szerelem.

A tömör földeken

dünnyögtél tétován.

Tűnődtél, mért hagy el

a jómódú leány.

A faj, a faj szavát

gyűrte össze a szád.

S nem tudtad, hogy a fajt

megosztja a világ.

Hogy tuskó kezű munka

s nyúlt ujjú élvezet

igazít utunkra.

Tied hová vezet?...

Nyúlós, tömött e táj,

hájas homály dereng.

Hüllők hona. Megállj!

A víz tompán mereng.

Vékonyulsz, elhajolsz

e puszta szélinél

s széjjelkapkod a sors,

mint a füstöt a szél.